Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 5. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Tornyai Farkas: Jogtalanul?
TORNYAI FARKAS Jogtalanul ? Részlet egy naplóból Most aztán várhatom, hogy mi lesz. A pénzzel nem is törődnék. Ki kell fizetni, vagy nem, mindenhogyan gyanúba keveredtem. Először életemben. Pedig annyira tisztának látszott az egész. Megkértük a kitermelési engedélyt, aztán amikor vevő jött rá, eladtuk. Megfizettem tisztességesen, amiért kiszedték a földből. Pálinkát meg kávét is adtam az embereknek. Ma már elvárják az ilyesmit, olyan is akad, aki kéri.. A pálinka ezeknek nem nagyon kellett. Attól csak szomjasadat) lesz az ember. Inná állandóan a vizet, mondta a legidősebb, amolyan rendes, másnál is igyekvő ember. A kávét szívesen elfogadták, és egy kis szabódás után az ebédet. Nem jár az nekünk, néni. De aztán ugyancsak beleizeledtek. A kisebbik valósággal izzadt a gyönyörűségtől. Még ilyen jót az életbe!. . . Oroszos levest főztem a kakasból, a vastagjából tarhonyás hús lett, savanyú dinnye hozzá. Télire úgyis elmegyek, s a keresztlányomnak nem kell. Mondta is, a tyúkokat elvállalja, a kakast nem. Csak veszekednének' az övével. Mire megebédeltek, éppen jött az autó. Sajnáltam őkét egy kicsit. Nem a városiáktól, hanem hogy rossz földbe kerül. Észrevették rajtam, előbb kinevettek, hogy mit számít az már nekem, később komolyra vették. Öqtözgeüik majd, kapálják, talán meg is szeretik. Ezeket lehet is. Olyan egészségesek, kedvesek. Hanem amikor a postás megjött, kis híján megijedtem. Annyi pénz! Majdnem tízezer forint. És már a szövetkezet is levonta belőle a tíz százalékot. Az az ő hasznuk. Sokalltam. Kicsit nagy haszon ez, amiért kiállítanak egy papírt, de hát erről nem lehet tenni. Maszektól ennyi értékűt nem lehet vásárolni. Hát én maszek vagyok? Nem ember, nem öreg parasztasszony, nem a nyolcvanadikban járó tsz-járulékos? Nem vagyok, de mit tehetek ellene? Ugyan kérdezi-e valaki, hát maga mit végzett ennyi sdk idő alatt? De á pénz csakugyan megijesztett. Tízezer forintot én egy csomóban soha nem láttam. Még kis híjával sem. Azóta is őrzöm a szalagját. Rózsaszín papírszalag, rajta a szám: ioooo. Tudtam én, hogy van ennyi pénz. Még ennél többről is hallottam. A keresztlá- nyomék igencsak .minden évben eladnak egy szerződött bikát, 4-5 hízót, legutóbb is húszezer fölött kaptak. Vízi szomszéd is sokat behoz tavaszonként a spanyol meggyből, suttogják, ennyit, meg ennyit adtak érte. De mindezt csak mondják, beszélik, a pénzt én soha nem látom. Nem is nagyon érdekel. A másé, nem az enyém. Biztosan megérdemelték, ha megkapták. Azt a .saját szememmel látom, hogy mennyit dolgoznák érte. Összefolyik náluk nappal éjszakával, hétköznap ünneppel, és mindig nyélben. Pihenés soha, csak örökös harc a pénzért, aztán se a testüknek, se a lelkűknek nem válik hasznára. Nem látnak több szépet, alig élnek több jót, és holnapra sem lesznek mások, mint akik tegnap voltak. El szabad ezt nékem fogadnom? Lassan megnyugodtam. Hiszen megdolgoztunk érte. Legalább visszaadhatok valamit a gyerekeimnek, és ha elmegyek hozzájuk, nem 4M
