Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 5. szám - MEGEMLÉKEZÉS - Krúdy Zsuzsa: Krúdy estéje

elmeszesedése is, 15 kilót fogyott le, és szíve, gyomra, mája kezdte felmondani a szolgálatot. Arca barázdás, szelíd gyermekszeme megtört. Még a (szokottnál is csendesebben járt-kelt, üldögélt. Rohamosan öregedett, - elvesztette 'életkedvét!

Ha megkérdezték, hogy van, csendes nyugalommal, panasz nélkül felelte: „csak megvagyok”.

„Az 193 yas álom” című írásában keserű önvallomást tett. Elmondta, hogy a térdkalácsa imár fáj a sok hiábavaló szaladgálástól. Lélegzete is ki-kihagy a mindennapi kenyérért folytatott izgalmas hajszában, szíve sem működik rendesen. Agyában a gondolatok pedig egyszerűen felmondják a szolgálatot, amikor újra, meg újra csak azt hallja, hogy nincs ennivaló a háznál.

Szegény, most már úgy kapkodott ide-oda, mint aki ingoványba tévedt. A legkisebb zuglapot is megkereste, hogy pénzhez/jussunk. (Például még a „Tűzhely” című lapnak is küldött novellát.)

Igen tisztelt Spitzer úr,

a mellékelt novella a Tűzhely számára íródott. Családi dolog.

Ha szüksége van rá, legyen szíves átvenni és honorálni.

Bpest, 1933. április 11.

Tisztelő híve Krúdy Gyula

Kórházba vágyott, de nem akart bennünket ellátatlanul hagyni, pénzt szeretett volna összeszedni kétségbeejtő erőfeszítésekkel.

Hogy mit érezhetett életének utolsó időszákában, arról többször is vallott írásaiban. Többek között ebben a kézirattöredékében:

„Van az úgy néha, hogy a legelszántabb férfi is, aki egyébként játszi kötelesség- tudással végzi a legmegfeszítőibb munkát: kétségbeesetten hagyja abba negyedórákra munkáját, mert azt kell tapasztalnia, hogy hiába minden önfegyelem, halálos akarat, töretlen bátorság: előre meghatározott sorsán amúgy sem javíthat. - Egy gyermek-tenyér nagyságú reménység csillanna meg előtte sorsa jobhrafordulásáról egy napon, de másnap bizonyosan oly fenyegető, vésztjósló fellegekkel borul él felette az égboltozat, mintha soha szikráját se láthatná többé a reménységnek. Egy csepp reményre a kétségbeesés felhőszakadása következik.. . Vajon, van-e olyan erőskötésű férfi, jellemszilárd és bátor, akinek e keserves láncolatban panaszra ne nyílna az ajka? Van-e olyan kötelességtudás, van-e oly reménysugár, amely megint munkára ösztönözné a testi és lelki betegségtől agyonsorvadt, gyengülő erőt? - Nem jobb-e összetett kézzel várni a végzetet, - amelyet még a mosolytalan lemondás, az örömtelen magány-választottság, a minden mulatságoknak örökös élkerülése által se lehet elmulasztani fejünkről? Nem jobb-e feladni a hiábavaló küzdelmet a végsőkig megfeszített munkával és beállani a zordon henyélők közé, akik már valóban ráeszméltek mindennek a céltalanságára?”

Ö azonban nem adta fel a harcot, nem hagyta abba a munkát. Leromlott állapotban, rossz közérzettel, szinte naponta bevillamosozott a városba. Sokszor megváratták, megalázták különböző szerkesztőségekben, de eltűrte, mert ennünk kellett, kilakoltatás előtt álltunk, a villanyunkat kikapcsolták.

Halála előtti napon, május 11-én, megkapta az utolsó arculcsapást az élettől.

Antal István sajtófőnök hivatta magához. (Ö és még néhány hazai író cikket küldött egy akkor induló prágai magyar lapnak. Neki „Verseny a holdvilággal” című írása jelent meg ott.) Antal közölte vele, hogy a kormány ezt a tettet hazafiatlan cselekedetne!! minősíti. Gyula bátyám a szemtanúja, hogy Édesapám a sajtófőnök szobájából, papriika- pirosan, a végtelenségig felindulva, köszönés nélkül rohant ki. Órákig alig lehetett meg419