Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 5. szám - FIATAL ÉLETÜNK - Hegedűs Magdolna: Estike (elbeszélés)
retem. Félek, hogy árt ,a gyereknek.) Jönnek az öregasszonyok. Jönnek nézni a gyereket, a gyerekünket. (Mindennap megcsodálják.) Nézzétek csak, nézzétek! Gyönyörködjetek csak 'benne, a csodában, amitől titeket megfosztott ez a nyomorult élet! Ránevethettek fogatlan boszorkányvigyorotokkal. Nem ijed ő meg, nem árt neki semmi. * Azt hiszem, azokban a hónapokban mi voltunk a legnagyobb csoda abban a rozoga házban. Mert régi ház volt az, ahol akkor laktunk, apró ablakokkal, púpos kis öregasszonyokkal. Házinéninkén kívül még három öreg hölgy lakott az udvarban. Németh néni, akinek férje, s fogadott gyereke is volt, s a két apáca, akinek még férfiember se jutott. Szűzen élték le az életüket, s elszáradtak, mint a fcékkóró. A fiatalabb kövérkés, ápolónő volt valamikor, az idősebb: aszott kis öreglány, tanítónő volt a zárdában. Vékony kis teste eldeformálódott az idők folyamán, Irén néni szerint a sok írás, füzetre-hajlás miatt. - Ilyen lesz majd maga is - mondogatta Irén néni, valahányszor sötét pillealakja elsuhant az ablak alatt, mint egy árnyék. Sose mulasztotta el, hogy figyelmeztessen: nézzem csak, vegyem a példát, barátkozzam csak vele: ilyen lleszek. Nem. Az lehetetlen. Én húsz éves vagyok. Olyan a testem, mint az alabástrom, sehol egy ránc, sehol egy gyűrődés, termékeny vagyok, mint az áldott mező, nemsokára szülni fogok. Nem. Én nem leszek olyan, mint a Stefánia néni. Meg is pletykázfcak bennünket a nyanyák. Engem úri lánynak minősítettek. Hiába is tiltakozom - mondták —, elárulja a finom modorom, az udvarias viselkedésem. De a férjem, az paraszt marad, akármilyen diplomája llesz is! Csak Gábor meg ne tudja, mert elönti a somogyi paraszt-méreg és olyat mond nekik, de olyat... Július huszon'hatodikán, Anna napon, pontosan egy évre az esküvőnk napjához, lejárt az időm. Este moziban voltunk, alighogy lefeküdtünk, összerántott valami ismeretlen fájdalom. Tudtam, hogy másnap szülni fogok, de képtelen voltam ezt elképzelni. Most kiszakad belőlem az, aki teljesen egy volt velem eddig? Akinek már ismertem minden rezdülését itt belül a testemben? Százszor, ezerszer elgondoltam, vajon milyen lesz, de nem tudtam formát adni neki. Arcot se találtam a számára, hiába sorakoztak föl képzeletemben édesded gyermdkábrázatok. Egyik se ő volt. Ha legalább tudna segíteni valamelyik öregasszony! Ha csak egy is szült volna valaha a négy közül! Menjünk most azonnal a klinikára? Vagy ráérünk majd reggel? Ez már a szülés fájdalma, amit érzek, vagy halvány előjele csupán? (Hallottam vajúdó asszonyokról, akik túl korán mennek be a kórházba, s ott kínlódnak végig napokat. Féltem, hogy így járok én is.) A délelőttöt otthon, a délutánt a klinikaudvaron sétálgattam át. Mert még messze volt a gyerek. - Talán reggelre - mondta kissé bizonytalanul a doktor. Sétálgassak, olvasgassak, ha van hozzá türelmem. Meg aztán nem rémülök el annyira. Hiszen magam is tudtam, hogy nem lesz ez olyan egyszerű. Mert olyan hihetetlen az egész! Hogy nekem gyerekem lesz! Hogy most megszületik, akit magamban hordtam eddig . . . Rámsötétedett. Nem maradhatok itt a kertben. Egy ideig ténfergek a klinika kacs- karingós folyosóin. Néha meg kell állnom, megkapaszkodni egy-egy ablakba, vagy ajtó- kilincsbe. Kétségbeesve számolom az időt. Milyen hosszú most minden perc! Jajszavak hallatszanak a szélesre tárt ajtókon (július van, hőség, folyik a víz az embereken), majd elhal a jaj, s gyereksírás göndörödik bele a hirtelentámadt csendbe. Lassan kiürül a szülőszoba, csak én maradok itt. Már azok is megszültek, .akik jóval később jöttek nálam. Egyedül fekszem a hatalmas teremben. Az orvos meg néhány nővér tesz-vesz az ágyam körül. Elmennének kicsit kifújni magukat a délutáni roham után, talán az éjszaka 412
