Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 5. szám - FIATAL ÉLETÜNK - Hegedűs Magdolna: Estike (elbeszélés)
nyugalmasabbnak ígérkezik. Itt csak hajnalra lesz gyérük. Jaj, ne menjenek el, ne hagyjanak itt! Üljön le ide mellém és beszélgessen velem! Milyen elhagyatottnak érzem most magam! Mint akinek senkije sincs ezen a kerek világon. Csak a gyeréke, aki nem akar megszületni. És van egy pillanat, amikor elhagy minden erő, s belezuhanok valami valószínűtlen, tompa csendbe. Szavak indulnak felém valahonnan a távolból, de nem érnek el idáig. Érzem a doktor műszerét, gondos tapintását - állandóan hallgatja a szívhangot, (milyen jó, hogy nem tudom, semmit nem hall, már hosszú percek óta nincs szívhang) - aggódó tekintete végigpásztáz, de ha kinyújtom a karom, hogy beléfogódzzam, nincs. Nincs itt. Magamra hagytak volna mégis?! Most. . ., most. . ., csak még egy kicsit tartsak ki, még egy utolsó erőfeszítésig! Utoljár-a gyűrkőzzenek neki az izmok, préselődjenek egymásba, mint a vasfogak, majd oldódjanak meg, nyíljanak szét rózsasziromként, szelídszépen utat engedve az életnek. Csak még egy kicsit. . . Nem bírom. . ., nem bírom tovább! Nemcsak a test, a lélek is elernyed, a gondolatok is megmerevednek, mint a gipszfigurák, s a hitem is elhagyott. A hit, hogy világra tudom hozni a bennem sarjadt életet. Hallani lehet, hogy nyisszan iaz olló. így járnak az ilyen szűzleánytestű anyák, akik a terhesség alatt se terülnek szót, mint a lepénygomba, mégis nagyfejű, súlyos gyerekeket hoznak a világra. S különös, hogy a késjárta vágat fájdalmát nem érzi az ember. Fekszem ernyedten, kiterítve, tán a testem is kifordult önmagából. Homlokomról drágagyöngyként gördülnek le a verejtékcseppek. A nyers hús s a friss vér szaga eljut ide az arcomig, de ez se bántó, nem keserű. S hogy pillanatig tart-e mindez, vagy kemény percek telnek el közben, nem tudom. Olyan most minden, mintha megállt volna az idő. Arra neszelek, hogy már nem fáj. Hogy már nem fáj semmi. Körülöttem néma futkosás, majd rövid, határozott parancsszavak. Vész vibrál a hűvös éjszakai levegőben. Inkább csak sejtem mindezt, mint érzékelem, hiszen a fejemet is /alig tudom mozdítani. De a következő pillanatban belémvillámlik az eszmélés: nem sír a gyermekem. Miért nem sír? Elájult? Vagy. . . Meghalt? Halott gyereket szültem . . ., azért volt hát ilyen hosszadalmas, ilyen keserves .. . Azért nem tudtam elképzelni az arcát. . .- Miért nem sír? - kérdezem erőtlenül, riadtan. S mert nem válaszol senki, megismétlem néhányszor, egyre kétségbeesettebben. És mielőtt összekaparva maradék erőmet fölugranék, hogy vad dühvei számonkérjem a szörnyűséget, erőteljes sírás szakad föl az ájult kis ajakról. Mohón, fuldokolva kapkodja magába a levegőt (az első levegőt a világból), alig győz sírni is, lélegezni is egyszerre. Él. Istenem, ól! A gyermekem! Az én gyermekem. Gyermekem van és él, mert sír. Már sír! — Nem tudom, sikoltom, 'kiáltom-e ezt, vagy csak suttogom elhalkuló lehelettel. S ekkor valami meleg végigfolyik az arcomon. Ittfelejtettek. Fekszem a huzatban, s számolom a perceket. Kellene szólni, hogy hozzanak rám egy pokrócot, mert fázom, de olyan erőtlen a hangom, hogy nem jut el még a nyitott ajtóig sem. Éjfél után van. Újabb szülő nők jötték, újabb futkosás, kezdődik az éjszakai hajrá, harc az életért. S egymás után sírnak föl az új gyerekék. A hajnali gyerek ék. Most aludnom kellene. Aludni, kipihenni ia szenvedést, a kimerültséget. Kipihenni a kétségbeesést. - Próbáljon meg aludni - mondta az orvos, amikor kitoltak a szülőszoba előterébe. - Tulajdonképpen három óra hosszat mozdulatlanul kellene feküdnie. Be tudja tartani? - Hogyne. Csak aludni nem tudok. Ekkora kín után? Ekkora öröm után? Aztán ielfelejtkeztök rólam. Fekszem a huzatban és várok. Várom, hogy majd csak reggel lesz. És akkor megláthatom a fiamat. (Mert még nem láttam. Elfelejtették megmutatni.) 4D
