Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 5. szám - Kemény Dezső: A Frauenkirche romjai

egy BH-t is, pont akkora a mellem, ami nekem jó, neked is jó, menjetek csak, a buszban találkozunk.

— Acanyos magától, Csöpi - mondja Imre -, de azt hiszem, én sem az áruházba, sem az Albertinumba nem megyek, hanem beülök valahová egy pohár barmára. Száz márka elég lesz, Csöpi?

Valuta az, ami ér valamit - gondolja Judit - és a konyak többet ér, mint ia kenyér, és nekem mégis kenyér kell, de Rolf nem akar hozni, csak konyakkal itat addig, amíg csillogni nem kezd a szemem; anyám unokájának apja - gondolja Judit - egy bankrabló lesz. Mert az egészen biztos, hogy Rolf ejtette teherbe, ki más ejthette volna, hiszen olyan szűzen zuhant ki a rámpára, amikor nyílt a vagonajtó, olyan szűzen, mint mater Gerzsó volt a koporsójában a békének ama komor és fenséges napján; szeptemberi napsugár hullott Farkasrétre, vagy talán nem is csak Farkasrétre, hanem az egész világra, és szeptemberi rózsák hervadták a nagyontisztdlendő mater ravatalán, circumdederunt me genitus mortis, tulajdonképpen mezzo volt az ő igazi fekvése, de akkor altot kellett énekelnie, és úgy szerette a Gerzsót, hogy soha még olyán szépen nem hangzott az alt-szólam az angolkisasszonyok leány gimnáziumának énekkarában, - kellene valamit csinálni, csak úgy árad be az ablakon az lakreolin édeskés szaga, ahogy a szél ideveri a krema füstjét - ut quos contristat certa moriendi conditio, eosdem consoletur futurae immortalitatis promisso, dübörögtek a rögök, koporsóban temettek; egy embert temettek és sok-százán vetek ott, milyen furcsa is ez az arány innét a priccsről nézve - gondolja Judit — és érettségije után apja már esett vállal járt és anyja szinte nem is volt: úgy mozgott tétován a Duna-parti randevú felé, mint aki már régesrégen megfeledkezett gyermekkori félelméről, mert a Duna vize kegyesebb, mint a csatornából előlbújt lények, amelyek a Duna két partján tomboltak, míg anyja megadóan bukott a hullámok közé a parton hagyva táskáját, cipőjét, vágyait és fájdalmait, requiem aeternam dona ei Domine. Hát nem röhögnivaló - gondolja Judit, és hiába próbál vegetatív idegrendszere ellen szegülni, háta-combja libabőrös lesz, csukott szemhéja alól szivárognak a könnyek -, nem röhögnivaló, hogy éppen most jön Rolf és megint végig kell játszani a szokásos műsort, csak egy kicsit volna melegebb a szobában, és Rolf orgonalila bugyit és kombinát csap az asztalra, kié lehetett vajon, és fel kell húzni, hogy legyen amit Rolf letéphessen róla, és aztán hosszan sikoltani úgy és remegni, az már könnyebben megy, mert az életéért remeg és az undortól reszket és nyögése neumákat fest a levegőbe, dolores linferni ciroumde- derun-t me.

Kietlen magányosságban, ismerős és barát nélkül, teljesen egyedül - gondolja Judit - igen, teljesen egyedül egy idegen nagyváros nyüzsgésében már egy órája kering Imre után, és közben újra ott találja magát a nagy vallásreformátor szobránál, ami háttal áll a templom berogyott kupolájának, a kiégett szentély eget fenyegető pilléreinek ; megfoganni és megszülni egy embert, áhhoz kilenc hónap kell, elpusztításához egyetlen perc is elég, de ezek a csontok legalább itt vannak, valami megmaradt ezekből a valaha élt bűnös vagy bűntslen emberekből, ez Drezda - gondolja Judit, és városnevek villannak szeme elé, amint a pályaudvarhoz közeledik, és felnéz a napi hírek elfutó villanybetűire, és maga sem hiszi, amit lát - Oradour, Lidice, Coventry, Varsó, persze ez lehetetlen, a gyomrom megint a torkomban van, ez a harmadik hónap és még mindig, és a horog is a szájpadlás érzékeny húsában, és fogy a horgászzsinór, amíg köldökzsinórrá nem rövidül és akkor megint ott leszek - gondolja Judit, és a villanyújság korrekt latin betűi cifrán fenyegető gótbetűkké nyúlva ugranak szeme elé: Auschwitz - tehát bármennyire is akiarja Imre, otthon azonnal az AB-bizottsághoz, mielőtt még észrevenné.

Mert előbb-utóbb észreveszi - gondolja Judit - és jobb, ha a Rottenführert meg393