Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4. szám - GYERMEK- ÉS IFJÚSÁGI IRODALOM - Cs. Nagy István: Zelk Zoltán gyermekköltészete
Az erdő, az nagyon messze lehet, az erdőben mindig este lehet, olyan baglyok szállnak ott a fákra, tüzből van a szemük, mint a lámpa, a farkasok is csak azért élnek az erdőben, mert ők sose félnek! A sparherd, az mindig éhes - (kezdődik a másik vers, s az egyetlen megszemélyesítésre épülő vers jellemzően illik a gyermekbánatot lehelő ciklusba: az örökké éhes tűzhely (hogy még taszátóbb legyen: sparherd) elnyeléssel fenyegeti a konyhában didergő-éhező gyermeket. S mi lenne más a tűzhely éhsége, mint a gyermeki érzések veűülete? A konyhai tárgyak seregszemléje folytatódik A hokkedli öregasszony című versben. A hokkedli szó itt is ellenszenves tárgy neve, tehát a szó is taszít, a tárgy „jellemét festi-’, így helyénvaló a versiben. Itt is a konyhabörtönből való szabadulás a versbeli lényeg, a zártság áttörése, a világ beáramlása: ami elűzné a gyermekbánatot: Lenne bicskám, lyukat fúrnék bejömie az icipici a falon: kis hegyem, bejönne az icipici ?nert odakint minden-minden patakom, van nekem! A konyhában előbb van este és az anya, apa hazajöttek - mindkettő a konyha homályos, árny- kísértetes magányát -panaszolja; játszi szökési kísérletek fény-árny-játéka, finom hangulatversc mindegyik. A gyermeki érzelmek ambivalens fodrozódását követik a vers hangulati futamai: a gyermek bosszút forral, meg akarja fordítani a rabságot: hogyha é?t is gyárba járok keresni a kenyeret: magamhoz veszem a kulcsot, és az ajtót becsukom, akkor aztán másszanak ki, ha tudnak, a kulcslyukon! Még a szülői hazatérést is naiv-szkeptikusan magyarázza a vers záró szakasza: Tudom én, ha csókolnak is, meg csak hozzám beszélnek: azért jöttek haza, mert kint sötét van már, és félnek! A kötet új versei közül (a Gyermekbánat és az Ér dob en-ber dobon anyagán túl) az Ákombákom a didaktikusságot (pontosabban a moralázálást) az ismert Hátamon a zsákom mondóka végigvonuló rímével és sodró mortdókia-történietévei egyesíti, is így köditőilqg is jó egyensúlyt teremt. A Miosodá madár! talán a kötet csúcsverse, nem is a köteté: az emlbcri hűségé. Akkor is, ha csak egy micsoda- madárról van szó, egy nem-költözőről. Olyan ez, mint a rendíthetetlen ólomkatona, mint a pompéji strázsa, meséből és valóságból egyszerre pompázik elő a nem-költöző madár. Nem keressük, valóságos-e, csak azt érezzük, hogy a madárémese elragad megindító zenéjével. Megáll a micsoda-madár, s nem érezzük, hogy átt-maradása oktalan. Valahol a valóság dérvert mezőin megáll a mesci méltóságú hűség-madár: Nem megy a madár, marad a madár, süni eső lesz a rácsa, ketrece a táj. Hobiap őszre vál, aztán télre jár, fehér fák közt, hómezőben sétál a madár. Micsoda madár, jnicsoda madár! Kék a lába, zöld a szárnya, dér gyöngyén megáll. Ennél már csak a Boldogság című versének aforizmatikus kölitőisége szebb: A boldogság, az bársony, ölébe vesz, elaltat, ringat, és sose faggat. CS. NAGY ISTVÁN
