Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4. szám - SZÍNHÁZ - Mátyás István: Hét mű - nyolc előadás
Hagyományosabb színpadi formában és eszközökkel ezt a témát nem is lehetett volna bemutatni. A könyv néhány részletének dramatizálása nem leüt volna szerencsés, minden valószínűség szerint kevésbé tudott volna hatni. Jó érzékkel ismerte fel ezt a színpadi szerző és a rendező egyaránt. Örkény a tömegkatasztrófát néhány jól kiválasztott részlettel idézte föl, s e részletek közé szőtt kis egyéni drámákkal fokozta a hatást, amelyet aztán Várkonyi Zoltán a témában valló alapos jártasságról, eszmei tisztaságról tanúskodó, fegyelmezett rendezése, s a több mint tíz férfiszínész játóka-szövegmondása tovább növelt. Nemeskürty István könyvének néhány megállapításával egyesek - helyenként joggal - vitatkoztak. A lényegével azonban - ezt mindenki elismerte - nem lehet vitázni. A könyv is, a dráma is megmarad a tények elfogulatlan ismertetésénél, ezzel azonban mindkettő eleget tesz feladatának, mert a tények ismeretében a mi dolgunk, hogy tovább gondolkodjunk. 2. A BŰSKÉPŰ LOVAG A szerző igazgatása alatt álló Huszonötödik Színház mutatta be Gyurkó László A bús- képü lovag Don Quijote de la Mancha szörnyűséges kalandjai és gyönyörűszép halála című művét. A cím mutatja, Gyurkó is, mint csaknem négy évszázada annyian és annyiszor, Cervanteshez fordult a meséért. De ugyanez a cím többet is ígér. Nem Cervantes művét írta színpadra Gyurkó László, csak támaszkodott a jól ismert történet egyes részeire. Főleg a gyermekkorunk rövidített, átdolgozott Don Quijotéjából ismert részekre, a szélmalomharcra és hasonlókra. Gyurkó műve azonban néhány újabb részlettel is bővült, anélkül, hogy ezáltal megváltozott volna a Cervantestől ismert alaptörténet. Értjük, érezzük; Gyurkó László szándéka eleve az volt, hogy mindenki által jól ismert történetet válasszon, mert így a figyelmet biztosabban irányíthatta az általa fontosnak vélt gondolatokra. Még pontosabban a központi gondolatra; az igazságért való harc végeérhetetlenül folyik, napjainkban is, a jövőben is, mindig. A Gyurkó-féle Don Quijote bizonyos értelemben példaképnek tekintendő hős: a maga látomásos, tévedóses hétköznapiságában, gyarló emberi mivoltában is az „igazság bajnoka”. Mindezt persze eddig is tudtuk, mint ahogy azt is, hogy az igazságért való harc sohasem hagyható abba, az egyéni küzdelmeknek is van értelmük, s Don Quijote nem csak afféle álomvilágban élő „lovag”, mint amilyennek egy kicsit maga Cervantes is látta. Nem új tehát a történet, s nem új a mondandó sem. Még egymáshoz való kapcsolódásukban sem újak. Csak újszerűek. Gyurkó másképp, az 1970-es évekre jellemzően mondja el amit akar, kapcsolja a több százados történethez a mai nézőnek szánt mondanivalót. Mindezt a szöveg jól hordozza, de fenntartások nélkül sikeresnek mondható színpadi játékot nem lehetett csinálni belőle. Az előadás az ötletes díszletezéssel, a remekbe sikerült koreográfiával, s Berek Kati rendezésével jutott megérdemelten közepes sikerhez. Ami a műben dicsérhető, az a mondanivalót erősebben kiemelő, a hatásfokozást segítő irónia. S a rendezés hibája az, hogy nem minden esetben tudta ezt kellően kiemelni. Néha sikerük érvényesítenie, más esetekben az irónia humorrá szelídült. 3. CSALÁDI DRÁMA A Családi dráma Tahi László új vígjátéka. Ősbemutatója a veszprémi Petőfi Színházban volt múlt év őszén, majd 1973 elején a budapesti Madách Kamaraszínház is műsorára tűzte. Vígjátékírói pályáján szerzett tapasztalatait sűrítette a szerző ebbe a darabba, igyekezve egyúttal védelmére kelni a műfajnak, hol jogos, hol közhelyek ismótelgetésé370
