Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4. szám - Becht Rezső: Szenvedők (elbeszélés)
Harmadnap reggel két markos iműtősegéd nagynehezen átemelte Szlávikor az ágyból a tolókocsira, és elvitte a műtőbe. Négy órán át 'figyeltük az óramutató vánszor- gását, míg végre, dél felé visszahozták. Akkor már csak egy veséje volt. Soká tartott, amíg óvatosan át tudták emelni a mélyhűtés kábulatában levő beteget az agyiba, még tovább, amíg a nővér elrendezte körülötte a különféle üvegcséket, melyekbe a drain- csövek és katéterek torkollottak. És ezzel megkezdődött iaz orvostudomány harca Szlávik János pékmester életéért. Az egyik oldalon felvonult néhány lelkes orvos és odaadó ápoló injekciástűvel, sulfo- namidákkai, antibiotikumokkal, vértransfúziókkal és infúziókkal, a másik oldalon a fenyegető urémia és a gyenge szív foglalták el állásaikat. Maga a harctér - Szlávik bácsi no kilós teste — cs-ak szüntelen zihálással jelezte, 'hogy él. A szemek és ajkak majdnem mindig zárva voltak, arca verejtékben úszott. Nagyritkán rekedten teát kért vagy megköszönte a fogai közé kényszerített maranosgerezdat, kétszer meg is ber-atvál- ták, reggelente megmosdatták. Egyszer még dühbe is gurult, amikor az alája tolt ágytól darabokra törött a súlyától. Délután megjelent a család. Letörölték arcáról a verejtéket, elsimították a vánkosát, szólítgatták, de csak egy-egy kis kézmozdulattal felek, aztán már csak nézték-néztók szótlanul a látogatási idő végéig. Akkor sorban homlokon csókolták, és nehéz gondok súlya alatt görnyedve elmentek. Mi hárman dermedten feküdtünk ágyunkban, és lélegzetünket visszafojtva figyeltük a küzdelem minden mozzanatát. Ha a zihálás hangosabb lett, úgy éreztük, hogy a hatalmas test mindinkább kitölti a szobát, és a falhoz lapít bennünket. Mint valami vérszomjas mexikói istenség, úgy szívta magáiba a vérkonzerveket, melyek a magas állványon ott lógtak felette, és lassan apadtak. Hihetetlennek tűnt, hogy a vese sírba tudhatná fektetni ezt az emberkolosszust, s ezért az orvosokkal és ápolókkal együtt hittünk a győzelemben. A magunk bajáról 'Szinte meg is feledkeztünk, csak a délelőtti kötözés és kezelés után feküdtünk egy ideig kábultan az ágyon, amíg a fájdalmak elcsitultak. Akkor figyelmünk újra Szlávik bácsi felé fordult. Ha a kórházi élet ünnepnapjain, a látogatási napokon az izgalomtól kipirulva megjelent a három feleség, és ágyaink fölé hajolva erőt és gyógyulási akaratot öntött belénk, akikor a boldogság ihalk hullámverése közben a pillantások riadtan át-átrehbentek a niagybeteghez, .akinek felesége és fiai reménykedve nézték a csukott szemű családfő viaskodását. A látogatási idő leteltével mi hárman ismét parányokká zsugorodtunk, és csak a negyedik ágy gazdája uralta a szobát. Ö dagasztotta a gondolatainkat, ő, a Constantinus osászárból pékmesterré átlényegült Szlávik 'bácsi. Hörgő tüdeje úgy mérte a nappalok és éjszakák tengernyi percét, mint valami falióra '.berozsdásodott szerkezete. így múlt el a második, harmadik, negyedik, ötödik nap és ugyanannyi éjjel. Mindegyiket percekre fűrészelte a ziháló fűrész. Jani, a mőfodrász, aki legkönnyebben mozgott, éjjel is óránként kivánszorgott a folyosóra, hogy egy-egy cigarettával csillapítsa idegeit. Géza és én, mi ketten csak főttünk a forró lepedőn és vártuk a hajnal derengését. Nem panaszkodtunk, hogy saját szenvedésünkön felül még Szlávik bácsi élethalál küzdelmét ,is végig kell szenvednünk, mert biztosra vettük, hogy életben marad. Pedig voltak baljós jelek is. A harmadik nap délutánján nesztelenül kinyílt az ajtó és belépett rajta egy idegen férfi. Hosszú, merev esőköpeny fedte faszobotszerű, szikár alakját, arca beesett, szeme mélyenülő volt. Szótlanul biccentett felénk, aztán Szláviikkal szemben leült a székre, és tíz percen át némán nézte a beteget. Szlávik, úgy látszik, megérezte, hogy nézik, mert megemelte szeme fedelét és kezével intett az idegen felé. Tíz perc múlva a látogató újra biccentett, és nesztelenül behúzta maga után az ajtót. 331
