Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4. szám - Becht Rezső: Szenvedők (elbeszélés)
Egyikünk sem merte kimondani azt, amit gondolt, pedig mindhárman egyet gondoltunk a csontos idegen jelenlétében. És ezen nem változtatott az sem, hogy a látogató - ahogy másnap Szlávik bácsi fiától megtudtuk - a sütőipari szakszervezet egyik vezetője volt, tehát ízig-vérig reális jdlenség. Amikor az ötödik napon újra megjelent és végigülte a tíz percet, a libabőr éppúgy végigborzongatott bennünket, mint az első látogatáskor. Félteni kezdtük Szlávik bácsit. Pedig az orvos már 90%-os győzelemről beszélt, és a család is tele reménnyel állta körül az ágyat péntek délután, hisz a beteg szemmel láthatóan jobban volt, megivott egy csésze kávét, többször felnyitotta a szemét, sőt mintha mosolygott volna. Lámpagyújtás után Szlávik bácsi hirtelen mozgolódni kezdett. Bal lába kibújt a takaró alól és a padló felé tapogatódzott. A vizsgálati üvegek, amikkel körül volt rakva, csörömpölve felborultak. Az ápolónő, aki csengetésünkre bejött és visszafektette, jelentőségteljesen nézett ránk és az ügyeletes orvost hívta. Szlávik bácsi egy injekciót kapott, megnyugodott és folytatta szabályos zihálását. Megkezdődött az éjszaka, és ml tudtuk, hogy ezt még inkább át fogjuk virrasz- tani, mint az előzőekét. Minden olyan volt, mint tegnap és tegnapelőtt, és mégis - a betegszoba levegője mintha ritkább lett volna, nem akarta megtölteni a tüdőt. Három pár szem függött a betegen, három szívet tartott szorításában az ősi félelem. A nagy árnyékkereszt ima nem állt a falon, mert egész éjjel nem oltottunk lámpát. Hajnal felé talán mégis elszunnyadtunk, mert hirtelen arra rezzentünk fel, hogy valami megváltozott a szobában. Bódultán figyeltünk, amíg rájöttünk, hogy Szlávik bácsi zihálása csendesebb, simább, bágyadtabb lett. Mintha távolodott volna . . . Mintha mindig több hely lett volna a szobában . . . A csengetésünkre besiető ápolónő, majd az orvos hangtalanul vizsgálták. Kisvártatva visszajöttek és beadták a morphiuminjekciót. Újra egyedül hagytak vele egy időre. Dermedten figyeltük, hogyan halkul a lélegzés, és kívülről hogyan kezdi legyűrni az éjszakát az új nap első derengése. Szlávik bácsi arcán a mély redők meglágyultak . . . Már alig lélegzett. Miikor pedig odakintről, a szemközti kert virágzó magnóliafája mögül az első piros nyilakat küldte a felkelő nap a szobába, akkor Szlávik bácsi hatalmas keze nesztelenül lecsúszott a takaróról, és álla lehanyatlott. Zúgó csend támadt a szobában. Soós Jani kilopakodott a folyosóra, mi ketten követtük. Amikor Szlávik bácsit becsavarták a lepedőbe, a fénylő rügyekkel teletűzdelt fák koronájában már hajnali éneküket dalolták a madarak. Mi hárman pedig kint dideregtünk a kertre nyíló folyosóablak előtt, mert a szobát átengedtük a Halálnak. 332
