Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4. szám - Becht Rezső: Szenvedők (elbeszélés)
Egyedül voltunk az új szobatárssal. Egyikünk sem szólt, csak hallgattuk lúdbőrö- sen, hogyan próbált a beteg óriás egy-egy darabkát lleharapni a megkeményedett levegőből. Velem egy irányban feküdt, valamivel lejjebb, a keskeny szoba túlsó fala mentén, úgy hogy szüntelenül látnom kellett. Szívszorító látvány volt ez az embertorony, melyet ledöntött egyik alantas 'szervének - a vesének - lázadása. A szíve, úgy látszott, a lázadóhoz csadakozott. Ha az egészséges ember szemével nézhettem volna, akkor talán nem hatott volna rám ennyire. De így, műtét otán, a kínok és lázak fátylán át, hol római szenátornak láttam, hol a velencei zsoldosvezérnek, CoUeoninnk, ahogy Verrocchio lovasszobráról emlékezetemben élt. Este aztán, amikor a csupasz villanykörte fénye vonásait 'élesen kirajzolta, agyamat viszont a kimerültség elködösítette, este már úgy rémlett, hogy maga Nagy Constantinus fekszik itt mellettem a húsos arcból fciívelő merész sasorral, az élveteg ajkakkal, 'boltozatos homlokkal, hiikanyakkal. . . Csupán a babérkoszorú hiányzott fejéről és a bíbor csík pizsamájáról. Kuszáit értelmem még javában viaskodott azzal a megoldhatatlan 'ellentmondással, hogy én, a 20. század embere ugyanegy betegszobában fekszem Constantinus Augus- tussal, a Római Birodalom császárával, aki a 4. században élt, amikor Márta, a beteg- nyilvántartó lépett be a szobába, és Constantinus ágya szélére ülve, néhány hiányzó adatért kezdte faggatni a szantséges császárt. Hiába vártam, hogy isteni Augustusnak szólítsa, még az udvari etikett által előírt adorátiót is elhagyva, minden teketória nélkül Szlávik bácsinak nevezte a beteg uralkodót.- Szlávik bácsi! — kérlelte. — Figyeljen egy kicsit ide! Hiába. Constantinus rá sem hederített, amit nem is lehetett csodálni, hiszen ez a profán név mitsem jelenthetett számára. De Márta nem engedett.- Szlávik bácsi! - rázta meg szentségtörően, bár gyengéden Constantinus hatalmas vállát. - Szlávik 'bácsi, csak azt mondja meg, mi a foglalkozása? Ezt addig ismételte, amíg a csukott szemeik végre kinyíltak, majd újra lecsukódtak, közben azonban a húsos ajkak csak annyit mondtak:- Pék! Márta boldogan jegyezte be a három betűt nyilvántartólapjába, mint a világ legtermészetesebb dolgát, aztán távozott. Ez a hárombetűs fogalom csak néhány pillanatra döbbentett meg. Utána úgy éreztem, hogy a fülledt képzelődés légkörét megtisztította egy villámcsapás, és elsöpörve a Constantinus-káprázatot, a tisztes és tápláló ipar valóságába helyezett vissza. A lázam nyilván rohamosan csökkent, mert merev bizánci mozaikképek helyett barnapiros íkenyérhegyeket és ropogós sóskiflihalmofcat láttam, majd a kemence tüzének visszfényével verejtékező arcán a pékek császárját, Szlávik bácsit pillantottam meg, lapátnyi kezében a sütőlapáttal. Ez a kéz most megmozdult odaát, az ágytakarón. Szlávik bácsi kinyitotta a szemét, és csodálkozva nézett maga elé. Aztán lassan a szeme elé emelte jobb kezét, gondosan megszemlélte tenyerét, majd ugyanúgy a kezefejét, végül a vastag, dagasztásra teremtett ujjakat, aztán egv ndhéz sóhajtással visszaejtve kezét a takaróra, újra lecsukta szemét és tovább zihált. Mielőtt sötétség borult volna a szobára, Szlávik bácsit még szíverősítő injekciókkal látták el. Ő mindent egykedvűen tűrt. Aztán néztük az árnyékkeresztet a falon, és hallgattuk a nehéz zihálást. Nem tudom, a többiek mire gondoltak, ón sziklás tengerparton éreztem magam és mind a tíz körmömmel a sziklába kapaszkodtam, nehogy magával sodorjon a sötét óceánnak tajtékos lélegzetvétele. 33°
