Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4. szám - Becht Rezső: Szenvedők (elbeszélés)
Miután a vesekövek, uróterkövek és az urológia egyéb területeit felölelő keresztkérdések lezárultak, Géza iaz ápolók és orvosok lelkivilágáról kezdte faggatni Pali nővért.- Mondja csak, Pali nővér, hogyan lehet kibírni ezt a kórházi munkát? Mindig csak szenvedés, kín, vér, szenny és halál között dolgozni éjjel-nappal, egész éven át, hogy lehet ezt? A mindig mosolygó Pali nővér most is mosolyogva felelt:- Ha az ember csak foglalkozásnak tekinti, puszta kenyérkeresetnek, akkor bizony nehéz kenyér. .. De aki hivatásnak érzi, mert szereti az embereket, és boldog, ha segíthet - annak csak akkor válik súlyossá, ha már nem tud segíteni, mert nincsen már segítség. . . De még ilyenkor is mosolyogni kell tudni. . . meg hazudni... Ez is szolgálat, az utolsó szolgálat. Géza elgondolkozva hallgatta, de még valamit akart tudni.- Ezek a sebészek olyan nyugodtan, biztosan vágnak bele az eleven húsba, mint a sajtba. Mintha nem is létezne vér, (kín, félelem . .. Akkor is ilyen hősök, amikor nekik kell a műtőasztalra feküdni? Pali nővér most már nem mosolygott, hanem nevetett.- Hát - nem valamennyien. Akadnak köztük hősök, de nehéz hősnek maradni, amikor az agy az összes végzetes lehetőségeket ismeri. . . Volt egy sebészprofesszorom . . . kemény ember volt. . . Ha ránipakodoít a vacogó betegre, akkor az fölért öt novocain-iojekcióval.. . Szóval ez a professzor az idegölő koncentrációtól az órákig tartó műtétek alatt, meg a rengeteg feketekávétól és még több cigarettától olyan gyomorfekélyt kapott, hogy a fél gyomrát ki kellett vágni ... És ez a kemény ember úgy begyulladt a műtéttől, mint valami vénkisasszony... A műtét előtti éjszakán ott kellett ülnöm az ágya mellett és a kezét fognom . . . Nem mert egyedül maradni, mert az összes veszélyek úgy körültáncolták, hogy kiverte a halálfélelem verejtéke . . .- No, és mikor meggyógyult és újra kezébe vette a kést?- Akkor éppoly kemény és kérlelhetetlen volt, mint a műtétje előtt. A jó sebésznek kegyetlennek kell lennie, hogy segíthessen . . . Elmentében leoltotta a villanyt, és a szoba sötétbe borult. De az utcáról bevilágító lámpa fokozatosan legyűrte a sötétséget és az ablakkal szemközti falra, a rneny- nyezettől a padlóig érő óriási fekete keresztet rajzolt, az ablakkereszt árnyékát. Ezt néztük aztán hajnalig, mert aludni legfeljebb negyedórákat tudtunk. A szenvedés futószalagja nem ismer ünnepnapot. Fut, fut 'és viszi az áldozatokat akkor is, amikor a kórház előtt a járdát húsvétra söpriik és locsolják, s szemközt az egyik villa kertjében virágba borul a magnóliafa. Délelőtt tíz óra lehetett, amikor húsvét vasárnapján sebtében egy negyedik ágyat toltak a szobába. Rögtön rá megjelent az ajtó keretében, két erős fiatalemberre támaszkodva, a futószalag legújabb áldozata - egy hatalmas termetű, ötven év körüli férfi. Szeme félig zárva, szája félig nyitva. Mellkasa zihált, lábai rogyadoztak. Két fia leültette az ágy szélére, szipogó kis felesége letérdelt eléje és a cipőjét húzta, majd egy nagy, hímzett vánkost tett az ágyra, meg egy rend pizsamát. Hárman hangtalanul levetkőztették, majd ráadták a pizsamát, és amikor már felpokölva az ágyban ült és csukott szemhéjjal harcolt a légszomjjal, akkor rémületbe dermedve körülállták az ágyat, próbálgatták szóra bírni, kérdezgették, mit tehetnének még érte, ám ő továbbra is szorosra csukva tartotta szemét és csak nehéz kezével intett, hogy nem tehetnek semmit. Akkor sorban homlokon csókoltak és lábujjhegyen kiosontak a szobából. 329
