Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4. szám - Bába Mihály: A lebegő betontetőn (elbeszélés)
Vince arra gondok, hogy tízéves korában ő már az apja után mászkált az állványokon, a tetőkön, vitte a szeges-tasakot, a szekercót, segített, amit csak tudott. Három ütéssel a két colos szeget fejéig ütötte be a deszkába. Csak azt tanulta meg nehezen, hogy a két colos szegnek csak akkor feszítheti a bakancsát, ha félig beütötte, a három colos félig beverve viszont megtart egy embert a biztosító kötélen lógva is. Ez a fiú fél, gondolta. Ez a félelem pedig csak növekedni fog, ha nem ilyen lapos helyen dolgoznak, ha állványoznak, ahol még 'kapaszkodó korlát sincs. Ö már tízéves korában nyugodtan lovagolt, kötél nélkül a négy-, ötemeletes ház gerincén. Nem érzett lélelmet, nem szédült, olyan bátran lépkedett, mintha a földön járt volna. Mit akar itt ez a fiú, gondolta, amikor ismét rátekintett. Romantikus szakma, azt mondta. Egy frászt. Nehéz, nagy erőt igénylő. Esti egyetemre akar menni ? Akkor minői jön ide? Gyötörni engem, gondot okozni nekem, hogy mindig aggódjak, rettegjek, hogy hová lép? Megbolondult ez a Szabó is? Diák lehet, de ács, zsaluzó nem, akinek reszket a r.adzagja! Ezt nem lehet megszokni sohasem. Vannak, akik így születnek: tériszonnyal a vérűiben. Menthetetlenek, ök az örök rettegők. Körbe menc a tetőn, szándékosan egészen a szélén, hogy lássa a fiú. Néha megáik, lenézett a tizenhat emelet mélységbe. Mennél magasabban volt, annál jobb érzés kerítette 'hatalmába. Most mit csináljon ezzel ia gyerekkel? Még mindig ott áll, ahová kilépett. Arcából kiszökött a vér. Mert nem tudja, hogy varázsszőnyeg van a talpa alatt. Pedig ez sincs mindig. Akkor sem volt, emlékezett, amikor a templom hatvanhat méteres tornyát állványozták körbe. Csak pallódeszka volt, semmi más. A gömbnél, meg a keresztnél ketten dolgoztak az apjával. A kötél megfeszült a derekán, úgy ki kellett hajolnia, hogy az összekötő lécet oda tudja szögein! a háromcolos fosznideszkához, amit az apja tartott. Amikor elkészültek, felállt a legfelső pallódeszkára, csípőre tette kezét, és úgy nézett körbe, mint egy hadvezér a legyőzött mélység fölött. Hány éves voltam akkor? - -töprengett Vince. Tizenhat, tizenhét? Hogy mondjam most meg ennek a Jóska gyereknek, hogy a félelmet, a térségtől való féléimet, iszonyt nem lehet legyőzni. Nem lehet megszokni, mint a nehéz munkát, a rúgást, a szidást, az éhséget, és a jólétet. Na, mindegy, gyerünk dolgozni, legyintett. Szatmári Jóska még mindig ott állt, csak kezét szorította közelebb a combjához. Odament hozzá.- Szedd össze a kapcsokat, meg a szögeket - mondta -, és tedd ide a zsalu mellé. Elfordult. Nem bírta nézni a riadt arcot. Megszokta, hogy itt fenn már a legjobb komája is összehúzott szemöldökkel néz rá, szúrós a tekintete. A fiú nyeldesve előrelépett. A betonlap óvatosan dőlt jobbra, aztán balra. Ahogy lépett. Vincére pillantott, de az már a brigád tagjai között volt, dolgozott, nem törődött vele, hogy ő mit csinál. A megfeszített fegyelem verítékgyöngyöket mintázott homlokára. A szellő pajkosan bukdácsolt a tetőn. Még egy 'lépést tett, majd még egyet, de olyan kicsit, minit egy járni tanuló gyermek. Az első kapocs azonban még mindig két, három méternyire volt tőle. Hátralesett. Az ácsok elmerültek a munkában. Hirtelen leguggolt, majd letérdelt, -és a kapocsért nyúlt. Nem érte el. Tíz centimétert csúszott előre. Végre nedves tenyerében érezte a hideg vasat. Maga mögé tette. A térdót már nem emelte fel a betonról. Előbbre kúszott. Meg volt a másik vaskapocs is. Kezefejével letörölte homlokát, mert a verítékgyöngyök már összeolvadtak és patakként csurogták le arcán. Ekkor egy bakancsos lábat pillantott meg maga előtt. Az egyik ács volt. Egy bronz- barnia arcú legény. Talán egynkét évvel idősebb tőle. Lehajolt a tőle nem messze fékvő kapocsért, aztán lépett néhányat, és felvette az ott heverőt is. Nem szólt hozzá, rá se tekintett, mintha ott sem lett volna. Amióta fenn van, még egy emberi hangot nem hallott. Csak a szél, ha megerősödött, sípolt, zenélt, amikor a osatornanyílásba menekült. 321
