Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4. szám - Bába Mihály: A lebegő betontetőn (elbeszélés)
Szatmári Jóska felállt. Kezét úgy tartotta széttárva, mint a repülni akaró csirke. A feljáró nyílását zsaluzó Szalka intett felé. Mutatta, hogy hozza a kapcsokat. Nem mert lehajolni, leguggolt, úgy emelte fel. Guggolva jó volt körülnézni, .mert a tető térdig érő pereme eltaikart előle mindent, csak a kék térstég maradt és a betonlap, amely most valóban olyan volt, mint egy repülő szőnyeg a mesekönyvben. A két kapoccsal Szálkához lépett. Szalka elvette tőle, és a másik oldalra mutatott, ahol három is volt egymás mellett. Ha lenne egy bot, egy léc, gondolta a fiú, iákkor ide húznám, és felemelném. De nincs, még a láthatáron sincs. Teremtőm, oda kell menni, lehajolni, vagy leguggolni érte. Meddig tart ez így? Mit mondott Szabó elvtárs? Keresett, férfias szakma! Az ácsok, a zsaluzok nem pepecselők, mint a szobafestőik, a mázolok, a partkettázók, akik mindentől védve dolgozgatnák, fütyörésznek. De arról hallgatott, hogy mindig ők az elsőik, a kapocsbeverő hegymászók, az állványerdők teremtői. A többiek már korlát mellett, megerősített, bebiztosított pallón járnak, csak az ácsok nem. A remegés még mindig nem csendesedett testében. Ez mintha gondolatát is megbénította volna. Arra vigyázott, hogy egyenesen 'lépjen és ha véletlenül nagyobb lenne a kilengése a tetőnek, .akkor térdre ereszkedjen. Az alacsony korlát felett a levegő li- lás fényben vibrált. Végre elszánta magát, hogy egymás után két lépést tegyen. Vince, a brigádvezető, a feljárónyílás korlátjánák magasságát mérte. Kétszer is szétnyitotta meg összecsukta a collstokot, mert szüntelenül a fiún tartotta tekintetét. Legszívesebben odament volna hozzá, hogy kézen fogja, körbe vezesse, mint a gyermeket, és azt mondja néki: eredj, fiam haza, és gondolkozz, ács akarsz-e még lenni? Szatmári Jóska felvette a kapcsokat, a zsaluhoz ososzogott vele.'Az ácsok dolgoztak. A kék ing hátukra tapadt. A napraforgó ingó tányérján érezheti így magát a véletlenül odapottyant madárfióka, mint ahogy ő most a toronyház tetején. Ez elviselhetetlen, kibírhatatlan. Ez nem romantikus, ez nem izgalmas. Már reszket a lába ,is, ahogy megfeszíti. Itt pedig másképpen nem lehet lépni. Mi ebben a romantika? Botorkáljon oda a nyíláshoz, ereszkedjen le, meneküljön el még a környékről is? Aztán mit mondjon majd a KISZ-ben, ahol papolt, hogy ő a termelőmunka legnehezebbjét is vállalja, de nem mond le a tanulásról sem. Volt, áki tapsolt, volt, aki .mosolygott. Aki tapsolt, felvételizett, aki mosolygott, az elment dolgozni, de gyáfba. Levegőalkrabata csak ő akart lenni. . . Túl a Tiszán faragnak az ácsok. . . Mit faragnak? Semmit. Zsaluznak, tizenhat emelet magasban. És dühösen, szótlanul, összevont szemöldökkel úgy sétálnak ezen a tenyérnyi tetőn, mint ,az akrobaták, mint a kötéltáncosok a kifeszített kötélen. Sokat keresnek, mondta Szabó elvtárs az apjának, és az sem közömbös. Mennyit keresnék? Ezret? Kettőt? Ötöt? Az is kevés, amikor nap mint nap ég és föld között lebegnék. Van még vaskapocs? Van. A másik oldalon is hever három. Az egyik sarokban kettő. Azt hogy hozza el? Nem, azért nem megy. Elég egy rossz mozdulat, átbillen a tetőkorláton, és a toronyház tetejéről úgy zuhan le, mint egy véletlenül leejtett kalapács. Belefúródik a földbe. Tört csontokkal, szétloccsant koponyával. Nem, ezért a két kapocsért nem megy! Vince, mintha meghallotta volna a gondolatait, odament a sarokba, felemelte a kapcsokat, lenézett az egyik oldalon, aztán a másikon. Valakit észrevehetett, mert karjait felemelte, keresztbe tette, széttárta, ismét keresztbe tette. Minden kész, jelentette ez a mozdulat. A brigádtagok fürgén szétfutottak, gyorsan összeszedték a szögeket, a deszfcada- rabokat, és kézből kézbe adogatták le a bezsaluzott feljáró nyíláson. Végeztek. A többi a betonozok dolga. Gyerünk tovább. 322
