Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 4. szám - Bába Mihály: A lebegő betontetőn (elbeszélés)

Vince összehúzta szemöldökét. Elfordította a fajét. A felvonó még mindig fent vesztegelt. Mit aikar itt ez a gyerék? Ki hozta ide? Miért akar zsaluzó lenni? Mert jó a keresetük? Az igaz. ök keresnek a legjobban, de meg is dolgoznak minden fillérért. A brigádban nincs lazsálás, reggeli sörözés, csak hajtás van. Szombaton jöhet a sörözés, a szórakozás. Ez a gyerek biztosan azt hiszi, egész nap danolásznak, fütyörésznek, elsején meg zsebre vágják a teli borítékot.- Hogy hívnak? - fordult váratlanul a fiúhoz.- Szatmári. Szatmári József.- Hány éves vagy?- Tizennyolc.

Nem hittem volna, hogy már annyi, gondolta Vince.- Eddig hol dolgoztál?

A fiú mintha csak erre várt volna.- Még nem dolgoztam. Most érettségiztem. Közepesen. A Szabó elvtárs apám barátja. Ö mondta, hogy jöjjek ide, átképzősndk, ácsnak, zsaluzónak.- Mert jó a kereset, mi?- Az se közömbös, de van valami romantikus ebben a szakmában. Ritka: Izgalmas. Szóval ezért. Aztán majd javasolnák esti egyetemre.- Minek?- Épületgépész szeretnék lenni.- Nem ács?- Most az. De a közepes érettségivel meg se próbáltam a felvételit. Beszéltem a KISZ-titkárral is erről, a gimiben vezetőségi tag voltam, ő is helyesnek tartotta elhatározásomat. Jön a lift.. .- Aha - dörmögte Vince.

Ezután már egy szót sem szólt. A brigádnak még nem jelezte, hogy megszaporodtak. Vajon hogy fogadják most, ha megmondja: itt van ez a Szatmári fiú, új brigádtag. Én patronálom. Ha morognak, rájuk szólok, gondolta.

A felvonó lecsapódott. Hatalmas porfelhőt kavart. Vince intett a fiúnak. Beléptek. Beakasztatta a láncot, felemelte a kezét: mehet. A lift csikorogva megrándult, aztán felemelkedett. A tizenhatodik emeleten kiszállták, a lépcsőn kapaszkodtak fel a felhőkarcoló tetejére. A fiú, amikor kilépett, megtorpant. Mintha a sík betonlap, amelyen állt, a levegőiben lebegne. A szél beletúrt a hajába, de nem törődött vele. A szemben levő házak csúcsos tetői valahol lent a mélyben szunnyadták. A tetőlap szélén alig térdig érő kis korlát. Megpróbált előre lépni, de olyan 'érzése volt, hogy a házat a reggeli szél ringatja. A zsaluzok a feljáró körül dolgoztak. Az egyik fűrészelte a deszkát, a másik a korlát rúdjához szögeké. Szemlátomást emelkedett a „betonfészek”.

Vince körúlpillantott. Minden rendben. Délig át is hurcolkodhatnak a D épületre. Amikor a fiúra kapta tekintetét, rögtön tudta, hogy fél. Szeme a félelemtől megnőtt, kezét úgy tartotta, mintha gerendán egyensúlyozna.

Szalka a brigadóroshoz lépett, és tekintetével a fiúra mutatott: azt kérdezte, mit akar ez itt?- Átképzős akar lenni. Vállaltam, hogy patronálom.

Szalka vállat vont. Jól van, gondolta Vince, rám bízták a döntést. Ha nekem jó, nékik is. Tudta, hogy egy mozdulattal ^parancsolhatja a brigádot a munkahelyről, hallgatnak rá, követik. Tíz év alatt úgy megismerték egymást, hogy felesleges minden szó. Az állványon, a magasban meg nem is tanácsos beszélgetni még akkor sem, ha be van akasztva a biztosító kötél. Mindig ég és föld között, ingadozva, lebegve dolgoznak. Itt nem lehet tériszonya az embernek. Tíz emelet magasban is olyan biztosan kell járniuk, mint a földön. Egy bizonytalan lépés a mélybe rántja az ácsot. A mélység olyan, mint a mágnes.

320