Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Leskó László: Józan bolondok
LESKÓ LÁSZLÓ Józan bolondok ,,Ha inna - jól van! - azt mondanám: részeg bolond! De mit mondjak így?! Józen bolond?” Indulatok v.iperakígyóinak tekergőzése. Családi viszályok. Olykor új „harminc éves háborúk”. Mikroméretű tragédiák. E mellett - „Emelkedett a chilei földrengés halálos áldozatainak száma ...” - jelentéktelenné szürkülnek. Egy tonna vas súlyához a tollpihe súlya. Szeizmográf sem méri a házi „földrengéseket”. Szeizmogrammot legfeljebb a gyerek tanárai, a felnőtt családtag munkatársai tudnának rajzolni. De; figyelünk-e ennyire egymásra? A családi életben bekövetkező elembertelenedés diszharmóniát teremt. Keletkezésére nézve két típust különböztetünk meg. Az egyiknél a „házi földrengések” a házasság előtti, vagy közvetlen utáni szakaszban kezdődnek. Létrejöttük oka a felek sarkalatosam eltérő műveltségi szintjében, temperamentum-különbségében, nemegyszer látásuk azonossághiányában határozható meg. A másik típus: a diszharmónia a házasságkötés után csak évek múltán jelentkezik. A vírus legtöbbször a harmadik megjelenése, néha a gyerek érkezése, nemi összhang hiánya, rossz, vagy annak vélt tulajdonságok tapasztalása a házastársnál, A komponensek jelentkezhetnek együtt is, éppen úgy, mint ahogy a két típus is érintkezhetik egy-egy ponton. Fölösleges újraidézni, hasonlítgatni a válási statisztikát. Relatív méréseredményekhez juttat. A ráhagyatkozás: .strucckövetkezetesség. A „házi viharok” szaporodás esetén sem vezetnek minden ilyen családnál a nyílt szakításig. Egyrészt megalkuvás, tárgyi komfortigény miatt, másrészt mert a felek többnyire a „se vele, se nélki'ile”- rabszolgái. A mérleg nyelve rendszerint a „se nélküle” felé .billen. Még akkor is, ha ezzel újabb családi veszekedések, verekedések zsilipjei nyílnak meg. Üjságírói „anyagfelvétel” a Somogy megyei Csökölyben, filmforgatás után. A falu még negyvenfokos lázban ég. A „fehér gyászt” eljátszó asszonyok még „sztárok”, még járnak hozzájuk szomszédok, nemegyszer távolabbi falvaikból is „csodát” hallgatni vágyók. Egyik öregasszony csak számomra szüli szavanként újra a siratót: „Édesapám, akit elvesztettem. Éjjelemet nappallá tettem, hogy fájdalmán segíthessek. Nem tudtam a fájdalmait gyógyítani, elvesztettem az édesapámat. Elment az örömbe, a paradicsomnak kertjébe, ott találta nyugodalmát...” A szomszéd helyiségből .szék borulása, otromba káromkodás. Az öregasszony lánya pirulva izeg-mozog a kissámlin. Szájáról olvasni kell a szavakat: „Az uram. Már kora reggel...” Az öregasszony úgy tesz, mintha nem hallaná. Az az érzésem: azt gondolja, ha ő úgy tesz, más sem hallja. Recitálva, .sorok végén ejtve hangját, folytatja: „Árva vágyók, mint a madár, aki egyik ágról másikra száll... Köszönöm a jóságát, köszönöm a hálát, nevelést, ápolást.” 265
