Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Pósfai H. János: Börtön - 1973
PÓS FAI H. JÁNOS Börtön — 1973 A férfi fenékig itta a sört. A kupakot a kukatartály fedeléhez szorítva távolította el az üvegről. Mohón, szomjasan ivott, mint aki évék óta vár egy korty italra. Az üres üveget beledobta a tartályba, őgyelegve kiállt a járdaszegélyre, s bámulta a járókelőket. Kosaras asszony csoszogott a buszmegállóhoz, esernyők, suhogó kabátok húztak el mellette, felkavarták körülötte az esőmosta, tiszta levegőt. A sokemeletes ház ablakait nézte, mintha egyet, egyetlenegyet keresett volna a sok közül. Később elindult a tér felé, de nem ment messzire, éppencsak hogy pillantásával befoghassa a hatalmas bérház homlokzatát. A tűnődéstől eltorzult az arca. Eszébe jutott, hogy odaát más volt a világ. A szögletes udvarról a nyitott folyosóra láttak, egyenest arra a második emeleti ajtóra, amely, ha kitárult, 'izgalom vett rajtuk erőt. Nézte a csukottszemű ablakot, s hirtelen eszébe jutott az otthona. A magányosság leverte. Bizonytalanul nekivágott a térnek, hogy végleg búcsút mondjon neki. De aztán mégsem tudott elmenni. Az ablakban ekkor feltűnt az asszony arca. Igen, ő volt. Határozottan tudja, hogy kinézett a függöny rácsain. Talán nem is akart kinézni, tett, vett a szobában, véletlenül került az ablakhoz, hogy egy másodpercre megmutassa magát. Mintha biztatni akarta volna. A férfi döntött. Erőteljes lépteikkel megindult a lépcsőházhoz. Amikor benyomta a csengőt, úgy érezte, leszédül a második emeletről.- Kit keres? - kérdezte az asszony.- Bocsánat - dadogta - én igazán . . . nem is tudom . . .- A férjem nincs itthon - mondta az asszony. Öt keresi?- Nem, kérem. Azaz őt. Mindkettőjüket - mondta zavartan és beljebb lépett a folyosóról. Az asszony nem félt, de mégis megborzongott. Megszokta a börtönt, naponta látta őket séta közben a szögletes udvaron. A magas drótkerítés, a szigorú őrség biztonságot nyújtott.- Kicsoda maga? - emelte meg a hangját.- A jószándék vezet, asszonyom. Igazán nem szeretném megbántani magukat.- Ha nem mondja meg mit akar, segítségért kiáltok.- Ne tegye - kérte a férfi, s rimánkodva nézett az asszonyra.- Beszéljen. Elhatározta, hogy az első gyanús mozdulatra kiáltozni fog. A falak vékonyak, a 'szomszédok meghallják. Lent áll az őr, alig egy dobásnvira a börtönfalon. Ha meghallja a 'kiáltást, riasztja társait.- Ne haragudjon rám - folytatta a férfi. - Évek óta ismerem magát. Kényszerű szomszédok voltunk, itt éltem a falak között — mutatott le. - Azért surrantam be olyan hirtelen az előszobába, nem akartam, hogy rám ismerjen az őr.- S most?- Most 'szabad vagyok. Ma szabadultam. Az első utam ide vezetett. 6
