Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Pósfai H. János: Börtön - 1973
■- Mit akar?- Semmit nem akarok. Azaz . ..- Szüksége van valamire? Talán pénz kellene?- Hallgasson meg, csak két-három perc, aztán itt sem vagyok. Hadd mondjam el, amire hónapok óta készülök, aztán nem is lát többé. Az asszony érezte, hogy a vér felszökik a fejiében. Nem akarta látni a férfit. Suta mozdulattal mégis a székre mutatott. De a férfi állva maradt.- Két évig éltem ott - folytatta -, naponta sétáltam a falak között. A világból semmit se láttam, csak ennek a háznak a 'balkonjait. Ez jelentette nekünk a világot. A társaimmal együtt ebből a kicsire zsugorodott világból éltünk. Ne értsen félre, az tartotta bennünk a lelket, hogy naponta találkozhattunk magukkal. Megismertük a családot, a gyermeket, akit az apja sétáltatott a gangon. Önt, asszonyom, aki reggelente megcsókolta a férjét, amikor elbúcsúztak egymástól. A kötélen lengő apró holmik, a kis fehér zászlócskák, amiket maga minden nap kirakott, nekünk -nap mint nap az életet jelentették, a reményt táplálták bennünk, a szabadulás reményét. Hogy egyszer még minden rendbejön, újra helyreáll a családi béke, s minden, amitől megfosztottuk önmagunkat. Megélénkült. Megállás nélkül sorolta mindezt, félt, hogy az asszony félbeszakítja.- Nem szégyellem bevallani, néha sírtunk azon az udvaron. Felnéztünk, láttuk az apróságot, éreztük a családi élet melegét. Ne higgye, hogy a csíkos ruha eldurvítja az embert. Ellenkezőleg. Szóval Önöknek sokat köszönhetünk.- Ezért jött? - kérdezte az asszony.- Ezért - mondta a férfi. - A magam és a társaim nevében megköszönni.- Dehát mi nem tettünk semmit - mondta az asszony.- Nagyon köszönünk mindent - felelte a férfi. A csönd megbilincselte őket.- Hát, akkor isten áldja - mondta a férfi. - Ez volt az első utam, mióta szabad vagyok. Kilépett a folyosóra, tekintetével felmérte a szögletes udvart, a magas falakat, a drótot. Megborzongott.- Lám, majd elfelejtettem - fordult vissza, s egy fehér borítékot emelt ki a zsebéből. - Az van benne, amit elmondtam. Mielőtt feljöttem volna, leírtam. Ha nem találom itthon magukat... Az áll a levélben, amit elmondtam . .. Na, isten áldja ... Az asszony mondani akart valamit, de nem tudott. Egy boríték volt a kezében. A férfi kongó lépteit elnyelte a folyosó. Tizenhét egyforma ablak. A tömör acéllemez borítású ajtóig tizenhétszer üzen a kék ég, a napfény. Benyomom a piros gombot, berregő hangot hallok, majd kinyílik az ajtó. Neonfényes helyiségbe jutok. Előttem rácsos ajtó, mögöttem is kattan a zár. A fröcskölt falak a festék friss szagát árasztják. A rácson túl mozdulatlanul áll az őr. Igazolványért matatok a zsebemben, megmondom kit keresek, s akaratlanul elárulom zavaromat.- Szíveskedjék várni, X. elvtárs idejön Önért. Várok. Mit is tehetnék mást? A börtön „előszobájában” vagyok, néhány méter választ el a tömör falaktól, a vaskos celláktól. Képzeletemben feltámad, amit gondolatban már annyiszor átéltem. Milyen is lehet belülről a börtön? Hallom, hogy az őr telefonon beszél. Leteszi a kagylót, nem figyel rám. Kapcsolótábla van előtte. Benyom 257
