Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - Pesti János: Memento (elbeszélés)
- Megengedi, hogy az éjszakát. . .- Természetesen! - vág a szavába, és egy székre mutat, de Péter nem mozdul az ágy széléről. A nővér sötét kendőt dob a villanybúrára, őrá ezer emlék zuhan a kényelmetlen kuporgásban. Látja anyját, ahogy először óvodába kísérte, s türelemmel húzkodta a fejére a szűkre sikerült gyapjúsapkát. Aztán a fordítva föladott kisnadrág nyitott slicce jelenik meg az emlékezetében, órákig egy fához nyomkodta benn a fenékét. Körülötte viháncoló gyerekcsapat ugrált, könyörtelenül, (kórusban üvöltötték:- Kilátszik a osunyid! Kilátszik a csunyid! Egvik pofon is vágta, mire elpityeredett. Este sírva mesélte az egészet az anyjának.- Gyámoltalan vagy! - kiáltott ő, és életében először megverte, amiért nem ütött vissza. Pedig ő ®em ütött vissza senkinek. Mostoha mellett nőtt fel, ezért. menekült féleségül tizenhat 'évesen az első kérőhöz, és új szolgaságba, még nagyobb megaláztatásba süllyedt. Nem vcdit elég a mostoha után az anyós és az ura, gúnyolták a rokonok, ismerősök is, mert balkezes volt és maradt mindenben.- Egy böcsületes levest nem tudsz megfőzni! — hallotta jó félszázadon át. Mellesleg a férje ugyanúgy képtelen volt megborotválkozni, egy gereblyelőgat kifaragni, a kaszát megkalapálni. De azért a maguk módján megvoltak. Ahogy tarolta őket az élet, úgy törődték megadóan egymáshoz. Az elkerülhetetlen összekoccanások, egyoldalú veszekedések az utóbbi években mélyültek keserű gyűlöletté, mert az öregasz- szony magatehetetlenné vált. Ahogy Péter emlékszik, anyja mindig öreg volt. Fekete kendő, földet söprő, fekete bőszoknyák, .slingelt szélű, „ezer esztendős” kötények és pruszlifco'k. Szc.kszárdon, ahol Péter elsős polgárista volt, ráförmedt az orvos a rendelőben:- Miért öreganyád hozott ide?! Milyen lehetett - néz rá -, mikor az esküvőjük után apja, az ifjú férj, ikisszánkó- val húzkodta a Sió jegén? A világháború mellett ez volt a legtöbbször visszatérő beszédtéma. Anyjáról ikót fényiképe van, egyik a szánkózás előtt, az esküvő napján készült. Búcsúsok sátraiban látott olyan pózban egymás mellett álló embereket. De az tagad hatatlan, hogy anyja szép lány volt. Ki törődött vele? Ö a legkevésbé. „Cifrál- kodjanak a cédák! Nekem jó ez a röpike is” - mondta egyik éles nyelvű sógorasz- szonyának. A másik felvétel későbbi, Péter felesége, Eszter kapta le titokban, mikor az unokája fölé hajolt, és ügyetlenül gügyögte azokat a szavakat, amelyeket ő mondhatott hajdan, kismamaként. Többször erőszakkal sem tudták lencse elé állítani.- Minek? Egy ilyen csúf jószágot! Ki értette meg, íki szólt hozzá meleg, emberi szóval? Talán egyedül Eszter. Hányszor vágta Péter fejéhez is:- Te vagy az oka, hogy ilyenek maradtak! Ö az oka, lehet. Ennek, és sokmindennak. Bár ki tudja - sóhajt rövidet -, nem maradtaik-e mégis, nem Így maradták-e különbek bárkinél?! Milyen féltékeny izgalommal bontotta fel az első levelet, amit Péter egy lánytól kapott! S évek múlva, váratlanul érkezve ágyban találta dús kéblű, gyereket akaró szállásadónőjével. Nem szólt, de többé nem tette be a lábát az asszonyhoz. Nagyon soká, másoktól hallotta Péter az átkát: „Megrontotta a fiamat! Ne legyen nyugta a földben sem!” Orrfacsaró a szoba levegője, Emi néni vinnyogva horkol, időnként fölkapja a fejét, valamit sutyorog. A férfi az ablakhoz megy, kihajol, nagyokat lélegzik. Negyvennégy őszére gondol, fülében anyja könyörgő szavai: 17
