Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 1. szám - Pesti János: Memento (elbeszélés)

- Legalább egy évig maradnál itthon a fenekeden!

Mikor a szó nem használt, fölkászálódott ö is a vonatra, együtt élték át - alkalmi óvóhelyen - Fehérvár első bombázását. Négy év múlva - lép az ágyhoz és megfogja a kezét, amely mintha hidegebb lenne - neki újságolta boldogan, hogy fölvettek az egyetemre.- Föl hát, látom, a ganyés kocsira! - válaszolt, mert Péter éppen Rácegresre vitt trágyát.

Ötvenhatban siratta hetekig - „könnyezett apád is!” -, mert egy jövőmenőtől úgy 'hallották, agyonlőtték a fiúkat a város főterén. Ahogy a körülményeik engedték, valakivel telefonáltatott, és maga beszélt a kagylóba. Csaknem szívszélhűdés érte, mert idegen csengésű, dadogó szavaira Péter válaszolt.- Hát nem haltál meg?! - nyögte sokára, s Péternek úgy tűnt, mintha csalódás érné. - Mindenki nagy részvéttel volt irántunk - .mondogatta később.

Emlegetett néha egy papot is, akit felhúztak rebben.- Hogy mért kiabálta ott, a fa .alatt is - csodálkozott folyton, s tenyerével gyűrte olyankor a kötényét -, hogy hiába öltök meg, szerencsétlenek, győzünk akkor is?!

Mikor ötven körül .szervezni kezdték .a téeszcsét, szidüa-hordta .az agitátorokat, a végén a maga módján ő is agitált:- Vágnának 'bele mindenkit, hogy ne gyűlölné egymást a nép!

Templomba szilveszterkor szökött elmenni, meghallgatta .az év történetét. Kik haltak meg, hányán .születtek, ki mennyit adott az Űr oltárára.- A szíjártó Kovács - kezdte, még mielőtt letette volna a nagykendőjét - fcifös- tötte megint a templomkerítést. Jobb lenne, ha magának csináltatnia már!

Péter elvitte egyszer a Balatonra, akkor kezdtek divatba jönni ia táskarádiók.- Ajh-a, beszél ez a skatulya? Nem jó vége lesz ennek! - csóválta a fejét, s óvatosan megtapogatta a kamasz .nyakában kiabáló készüléket.

Évekig szekálta a fiát, vigye őket a városba. A hurcolkodás .naoián, .mikor már a licita is befejeződött, annyi bort ivott, alig tudták betuszkolni a kocsiba. Kaoaszko- dott, mint a .szociális otthonba szállítás előtt, szorította, amit elért, összehányta az üléseket. Az új háznál tért magához valamennyire, akkor mondta masa elé, csendesen:- N.a, itt döglök meg! - de .alighanem ebben is tévedett.

A gondnoknő megengedte, hogy saját dunyhájával takarózzék, ragaszkodott a pertlihez is, amivel fekete harisnyáját .szokta megkötni. Itt vannak az ágy alatt, a vásott papucsokon, amiknek .sarkuk .sincs már - látja Péter -, mert húzni szokta a lábát, de nem engedett újakat venni.- Kiállja, amíg itt .leszek, otthon meg jó a tutyi! - és összekuporodott, .ahogy most ő. Kedvenc kését elvették már az első napon - az elmeosztály betegeinél az veszélyes -, a porcelán pohara új, a régit, amelyet még a tavaszon .leejtett, kereste naponként.- Te, nagy .haj van! Az .a francos pohár kicsúszott a kezemből - csoszogott akkor Péter -elé bűntudattal, és szinte forgott a .szeme .az izgalomtól. — A cserepeket összekotortam, de azért nézz körül, és vidd el mind, nehogy .apád észrevegye!

Utolsó munkája - még a .szemműtét előtt - a padlás tapasztása volt.- Be kellene a zsindelyek közét is mialterozni - mondta az ura. Ügy értette, csinálja meg az asszony, mert őt ki lehetne üldözni a világból az olyan foabrálással. „Nem férfiembernek való .az!” - dühöngött hányszor, ha valami elrongálódott a ház körül. Az öregasszony dehogy várt felszólításra, nekifogott akkor is. Figyelt, fülelt, rosszul látott már, találomra kent oda egy marék sárt, ahol bevilágított valami fénv. Legalább annyi visszahullott, mint amennyi odaragadt, valahogy mégis befejezte. Ma8