Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - Tornyai Farkas: Szállj el, Katica… (elbeszélés)
TORNYAI FARKAS Szállj el, Katica... A középkorú, már vastagodó csípőjű asszonyra, amint éppen átvágott a tölgypallókból összeácsolt piaci asztalok között, rászólt egy utcaseprő, hogy nézzen jobban a lába elé. Nem haraggal szólt a vékony nyakú, ráncos kis öregember, hosszabb ideig sem vizsgálódott, mint amennyit egy valahonnan ismerős, egyszerű ruházatú asszony megérdemel, az asszony mégis ebből a megtorlás nélkül maradt szabálysértésből értette meg, hogy kiszabadult. A ráeszmélés első pillanatában kedve lett volna a többi reteklevélből, hagymaszárból, fonnyadó virágból, zsíros papírlapból, fél kiflikből - és még ki tudná számba venni, hogy miből - összeterelt piaci szeméthalmot is szétlökdösni, de uralkodott hirtelen támadó vad örömén, ránevetett az utcaseprőre, s egy ormótlan belvárosi ház felé közeledve nem sokára meglassúdott. Bőröndjét a bal kezébe vette, lesimította szoknyáját, s csak miután a kontyát is megigazgatta, nyomta le az érzéki tapintású, bordás vaskilincset. Lassan ment át a régi lóistállók téglapadozatára emlékeztető udvaron, gondolatok és várakozás nélkül, mégis mire a keskeny falépcső tetejére ért, dideregtek a mellbimbói. A zárkattanásra a férfi felnyitotta a szemét. Ránc futott végig a takarón, de csak egy pillanatig tűnt úgy, mintha fel akarna kelni, az asszony még be sem csukta az ajtót, már újra mozdulatlanul feküdt. Nyújtotta a lélegzetét, mintha kiszolgáltatott helyzetével is a találkozás elől menekülne. Az asszony a verítékben fürdő borostás arc fölé hajolt, s nem is a lezárt véreres szemhéjakról, hanem a férfi szája köré vésődő kelletlen ráncokról olvasta le, hogy nem örülnek a szabadulásának. Leült összezárt combokkal az ablakkal szemközt, nézte a túlsó házsor méhkasra emlékeztető kéményeit, s ezeket mondta: Megszokja az ember a börtönt is. Meg lehet szokni. Miért? A börtön nem ház? Ott nem is emberek laknak? Oldala van, teteje van, nem fújhat be a szél, nem eshet be az eső. Ház. Hogy ott nem lehet csak úgy kiszaladni az utcára meg beszaladni az utcáról? Akkor nem lehet. így aztán nem is akar ki-beszaladgálni az, aki ott van. Nem igaz? Aki meg sétálni szeretne, sétálhat naponta. Körbe babák, körbe, körbe-karikába. Középen áll egy smasszer, körön kívül a másik. Kívül áll a farkas, középen a bárány. . . Kint a farkas, bent a bárány, bent a farkas, kint a bárány, uccu! . . . Csak nehogy nevetni próbálj, hogy olyan komolyan játsszák. Nem él meg ott jókedv: azt hiszik, rajtuk nevetsz. A sovány vörös lesz, mint a paprika.- Maga az megint, Száztizenkettes? Jöjjön csak! Lépkedjen, lépkedjen, gyöngyöm! Már megint maga röhög! - Várjon, na, várjon! Fegyelmi jelentést írok. Sötétre vágatom. Érti? Elveszem én a kis kedvét, Száztizenkettes. Te meg csak bámulsz.- Mért nézi maga a mellem? Mindég a mellemet nézi. Vigyázzon ám itt jobban magára!- Én nem is tudom, szépségem, néztem, nem néztem? De ha tán mégis, mi rossz van abban? 395
