Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - Tornyai Farkas: Szállj el, Katica… (elbeszélés)
- Ájtatos orcával járjon, mint egy apáca! És földre nézni! Indulás körbe! Egy, kettő - egy, kettő - egy, kettő sé-é-ta . . . Felállt. Sétálni kezdett hátratett kézzel, ütemesen, szaporán, fejét s kissé a törzsét is megdöntötte, miközben a szeme jobbra-balra járt, s az egészre vonatkozó összbenyomás után lassan a részleteket is megfigyelte: a zsíros újságpapírt az asztalon, a lábasokat az újságpapíron, az ételmaradékot a lábasokban, a legyeket az ételmaradékon. Aztán külön odament minden bútorhoz, gondosan megnézegette, mintha először látná őket, s elégedetlenségét hogy kifejezze, igazított a térítőn, odább tett egy bögrét, közben azt szerette volna, remélte is, hogy a férfi titokban őt figyeli. A szekrényajtó lebillent - kifeszíthette valaki. A polcról hiányoztak a gyerekruhák - persze, hiszen a gyerekek is . . . A vödör tócsában állt a sarokban, egy szék felborult - ki tudja, milyen régen - az ablakkilincsen a nagyrózsás pongyola lógott. Használta valaki, látszott a feltűrt ujján. Az asszony ekkor felemelte a széket, és nagy zajjal állította a földre. A férfi megrándult. Száztizenkettes? . . . Ma újból Vitának Kálmánná vagyok. Te tudod legjobban Kálmán. Vidéki Róza. Ne tedd, hogy alszol. Figyelsz te jól ott az ágyban. Figyelj is, hallod! El hagytad hurcolni őket. A három árvát. Otthonba, Kálmán. Rendőrök vitték? Tanárok? Rohadna meg a szívük! Jolánkám mért nem szaladt el? Tüséri Vendelnek szóltál? És az a szép lator, hagyta? Az isten verné, de egyre! Ölelni, csókolni jó volt. Hintázni hajlékony ágán . .. Könnyű a bírónak. Könnyű. Beszél csak. Összehord fűt-fát:- Gyalázat magától, kérem. Gyenge leánykát prédának . . . Részeges némber. Dolgozott volna! A törvény nevében . . .- Bíró úr, kedves, bocsánat. Játékon próbál nagyot a gyermek, szeretve tanul anyakínt a lány. .. Nálunk nem bűn az. Erős is, szép is. Hajlik a szóra és takarékos. És ahogy az jár, ha látná, maga is utána menne .. . Bizony nem gyerek ő, lelkem. Erősebb nálam. Fara van, melle . . . Hát én? .. . Ponyvás szekerek mentek az úton. Leszóltak róla:- Jössz-e vásárba, Vidéki Róza? Sugár derekú, harmatos szájú útszéli virág. Lovakat hajtunk. Ital apádnak, ezüst anyádnak, lángpiros szoknya szép derekadnak, virágos rékli hegyes mellednek, csörgős kaláris csikó nyakadnak, csillagos fésű sötét hajadnak . . . Vásárba menni. . . világot látni! . . .- Elmennék, apám, ha elmehetnék!- Elmehetsz lányom, vásár - az vásár! Lángpiros szoknya . . . csörgős kaláris . . . csillagos fésű sötét hajamba . . .- Elmennék anyám, ha elmehetnék!- Eredj csak bátran! Ilyen nagy lánynak mi baja eshet?- És ha lekérik szép derekamról szép piros szoknyám?- Csak pirosodhat, nem fehéredhet. Anyányi lánynak mi baja eshet. . . Pont ilyen koromban szültem. A férfi megadta magát sorsának, felült. Átnyúlt az éjjeliszekrényre, kivette az ütött-vert tokból a hangszert, áliához tette, s anélkül, hogy az asszonyra figyelne, szórakozottan pöcögtette a húrokat. Behozták Tüséri Vendelt. Ott állott falfehér arccal. Hagyd azt a cincogást, Kálmán! Engem be nem csapsz. Bandába sose kellettél, vásár ma nincsen, és hogyha volna, más a mi dolgunk. Együtt megyünk el. Együtt. Nem tudod ugye, hogy merre? A hegyre, Kálmán. Ügy ám, a hegyre! . . . A férfi visszatette a hangszert a dobozba, ásított. Szemét dörzsölte, majd megint ásított. 396
