Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - SZEMLE - Simon Zoárd: Öt költő
szemle Öt költő Bizonytalanul latolgatom, hogy az idén megjelent öt első kötet (Beney Zsuzsa: Tűzföld, Oravecz Imre: Héj, Apáti Miklós: Vándorút, Kertész Péter: Hangulatjelentés, Bálint Lea: Boldogságom erdeje) társítását mivel indokolhatnám. Fiatal költők írták? Életkorukat tekintve nem azok, Bálint Leát kivéve. Pályakezdők volnának? Költői munkásságukat nézve sem fiatalok már. Beney Zsuzsa negyedszázada publikált először. Ora- veczet, Apátit, Kertészt sem volna ildomos a kezdő jelzővel vállon veregetni. Közös nemzedék tagjai? Így együtt nem képviselnek nemzedéket. Vannak kész és készülő költők közöttük. Kész, beérett tehetség Beney és Oravecz. Apáti cs Kertész teljesítményét részben kialakulatlannak, kellően le nem tisztultnak, részben felületesnek érzem. Bálintról még ezután dől majd csak el, hogy költő lesz-e. Ha a közösen jellemzőt keresem bennük, akkor a jungi tipológiát a költészetre alkalmazva azt mondhatom, hogy Beney és Oravecz egy introvertált, hermetikus lírai magatartást; Apáti és Kertész pedig egy extrovertált, világhoz forduló módszert képvisel. Bálintot kivételes helyzetű poétajelöltnek kell tekinteni, ahogyan a festészetben külön kategóriába kerül a gyermekrajz készítője. BENEY ZSUZSA (Tűzföld) költészetének magmatikus középpontjához vezet el egyik vallomása: „Világéletemben sokgyerekes, kispolgári mintára szervezett, de belülről a szabadság és bizalom lélegzetével átjárt családról ábrándoztam. Egyetlen fiam huszonkét hónapos korában halt meg; férjem egy évvel későbben.” Ezt kiegészíti egy másik: „Egy igazi tragikum forrása nem a sors, hanem a sors átélése.” A sors-átélésben kristályosodik verssé a fájdalom. „A költő számára verssé lesz a tragédia is, de mindenkiben, aki túléli, átalakul: életté, magatartássá. Talán munkáját, talán kapcsolatait változtatja meg az embernek. Ezek a maguk helyén értékesebbek lehetnek a költészetnél... Az irodalom nem létfontosságú. Egy diagnózist kimondani, terápiát előírni életfontosságú lehet - verset írni sohasem.” Azért idéztem hosszasabban, mert az önértelmezésen túl is jó megismerni a gyakori fellengzős misztifikációk, patetikus handabandázások között ezeket a szerény, józan, becsületes és nagyon rokonszenves gondolatokat. A nyilatkozat ugyan nem lírai műfaj, mégis megjegyzem, hogy fiatal íróktól már rengeteg hetvenkedő, nyegle, zavaros titánkodást olvastam e nemben, Beney Zsuzsa fejjel kimagaslik közülük. Akit a halál ennyire körülkerített, az a magány lakhatatlan szigetén kényszerül élni. A tragédiát el lehet viselni, de nem lehet lakályossá tenni, berendezkedni benne. Beney Zsuzsa versei bármennyire is a gyász, a fájdalom, az életben való hajléktalanság élményét hordozzák, a költő mégse zárta be magát halottai közé; nem morbosus lelkűiét, beteges hangulatok miatt lett úrrá verseiben az emlékezés, a halál jelenvalósága. 467
