Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 5. szám - SZEMLE - Simon Zoárd: Öt költő

Az emlékezés: éthossz, emlékezni: etikus magatartás; mert bár nagy közbevettetés van a holtak és az élők között, mégsem szabad felejteni, mert az emlékezés: hűség, elsősorban önmagunk iránt. Az élőnek van szüksége az emlékezésre, a gyászra; neki szól a harang.

Beney a gyász komor feketéje, vagy a fájdalom égő vöröse helyett szivárványló színeket használ. Olyan anyagból építkezik, amely ilyen kizárólagosan utoljára a századvégen volt kedvelt és szokásos lírai elem (rózsa, viola, szirom, fodor). Igaz, ez az édesen stilizáló, már-már szecessziósán dús virágpártázatú díszítő hajlam fel-felbukkant időnként azóta is, pl. Lorca, Dylan Thomas vagy éppen Nagy László gyakorlatában. Van is valami túldíszítettség, szecessziósán kirajzolt dekorativitás Beney verseiben. A fájdalmat artisztikus csillogásba vonja, a halált költőiességbe transzponálja. A versekben nem az ember gyászban való ősi lemeztelenülését látjuk, hanem a fájdalom művészi liturgiáját. Nincs ebben a lírában a gyász meztelenségéből, a fájdalom artikulá- latlanságából, a sikoly stilizálatlanságából. Vagy a középkori halálhimnuszok zordon fenségéből. Ezzel nem az érzések emberi vagy művészi őszinteségét, hitelét akarom kétségbe vonni. Csupán azt állapítom meg, hogy a versek hangja és hangszerelése között olykor feszültség, diszharmónia van. A mondandó monotóniáját a hangszerelés (technikai) gazdagsága kívánja dúsítani. De mégis a hang, a vox humana a megragadó, a meggyőző a versekben, a szenvedés pőre hangja, a természetesség átütő ereje, az egyszerűség zord egyértelműsége; és a hangszerelést (a versek emberi hangjára ráépülő művészi kidolgozást) érzem kevésbé szuggesztívnek. Ez az éterien tiszta emberi hang viszi végbe a művészet csodáját: nagy költészetet teremt a törékenynek, esendőnek, avu- lékonynak látszó elemekből.

ORAVECZ IMRE (Héj) a művészi eszközök birtoklása és használata szempontjából kiforrott költőként jelentkezik. Beneyvel ellentétben nem a lélek benső élményeiről tudósít, hanem tárgyiasságra, objektivitásra törekszik. A látványt, a felületet, a héjat írja le. Ez a módszer csak látszólag függetlenül a szubjektivitástól, hiszen a fizikából tudják, hogy az észlelőnek milyen meghatározó szerepe van az észlelt jelenség minősítésében; ahány szem nézi, annyiféle a látvány. Oravecz látványt (látszatot?) ad verseiben, de hiányzik a látvány mögül a látvány értelmezése. A látvány nem válik látomássá, a kép jelképpé, a külső látvány mögött elhalványul a belső víziója. Nem, vagy alig érzem azt a gondolati erőtérrendszert, mely értelmes egységgé akarná rendezni a „Héj” kép-halmazait, hogy ne zavarodjék össze kaleidoszkópikus látványossággá. 111. amikor érzem, azt utánzásnak vélem. Majd mindenki leírta már Oravecz-cel kapcsolatban Celan nevét, én nem azért ismétlem meg, hogy ki ne maradjak a sorból. Hanem azért, hogy ezt a túlzónak látszó ítéletet alátámasszam Király István egy lényegre utaló észrevételével: „Mi különbség van a között, ha a hajdani béres volt urát követve, a régi Jávor-filmek stílusában üres nótákkal mulat mint tsz-elnök is, avagy ha valaki egy széteső világ válságtudatának művészi dokumentumait utánozva, Celan-verseket vagy Ionesco-drámákat ír a hetvenes évek szocialista Magyarországán? Színvonalban, minőségben van itt eltérés - s ez nem mellőzhető -, de tartalmilag nincs. Mindkét esetben a sznobizmus törvénye érvényesül.” - Majd további kötetei mutatják csak meg, hogy mire használja fel Oravecz kétségtelen tehetségét, művészi felkészültségét. Pillanatnyilag az látszik a legjellemzőbbnek rá, amit Ehrenburg írt Belij-ről: „Bonyolult partitúra és gyenge emberi hang.”

APÁTI MIKLÓS (Vándorút) extrovertált természetű lírájának nagyobb a köz iránti érdeklődése, s nagyobb a közérthetőség iránti igénye is. Sajnos, kevés dolog van, ami az egyszerű befogadáson túl fölfedezésszerű megértést kívánna. Szerelmes versek,

468