Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - SZEMLE - Rónay László: Bárdosi Németh János: Fehér pille
Bárdosi Németh János: Fehér pille „Olyan ez így, mint aratás után / mikor kepékben áll a gabona, / lehajtva érett, telt kalászait” - ezzel a zengő hanggal Indította bat évvel ezelőtti válogatott kötetét Bárdosi Németh János, jelezve, hogy életművében az aratás időszaka jött el, amikor „a dal, mint aranyszínű / gabona csorog, míg álomra hull / fejem felett a galambszámyú est”. S a Fehér pille mintegy mottójául szánt Az vagy-ban is ugyanezt fogalmazza meg, de erősebb gondolati töltéssel, egyetemesebb szándékkal: As vagy, ami a munkád, nem több és nem kevesebb, az eltűnő időből ez őriz meg, emberségednek ez ad alapot, arcod redöibe vési föl nevedet, amelyet te hordasz., amely te vagy, magad, egyedül, a munkád által, örökre. Igen, a költőnek előbb-utóbb szükségszerűen szembe kell néznie a „sólyomszárnyú idő” múlásával. Van, akinek lírája egyre -boro-ngó-sabb őszi színeket villant fel ilyenkor, Bárdosi Németh János azonban következetesen megőrizte azokat az idillikus hangokat, melyek (kezdettől átmelegítették és -emberközelbe hozták költészetét. Azzal a szerencsés tulajdonsággal rendelkezik, hogy évről évre -teljesebbnek, bölcsebbnek -érzi magát: „Nem -tudom, de mindenik esztendő / bennem -egy -nagy fát -nevelő -erdő, / ahogy nőnek sebek és csapások, / mindig, -mindig erősebben állok” - írta a Számadásban, s ez a gondolat új és új variációkban, de mindig igazan, elhitető erővel jelenik meg a Fehér pillében is. Hitelt ad neki az -a -terraészeüközeiség, a színekben, ízekben és hangokban gondolkodni tudás -szerencsés készsége, amely mindig is jellemezte a dunántúli költészetet. A derű és -béke világa ez, a belenyugvásé, amely majdnem mindig letompítja a tragikus éleket, s amely olyan magától értetődővé teszi az em-b'er sorsát és rendelését: A nap, mint égő fáklya ragyog a tiszta égen, galambok turbékolnak, le kell a földre ülni, betehti békességgel, kenyérillattal, csönddel. (Gyümölcs, gabona, dal) Még akkor is megőrzi ezeket a friss, idilli színeket, amikor a jelen kárpitja -mögött felsejlenek a visiszahozhatatlan, egyszeri emlékek. Csak nagy-nagyritkán árnyékolja be tündöklő égboltját a -nosztalgia -feli-ege, annak felismerése, hogy az idő jóvátehetetlenül elszáll. Az idill, a bu'kodikus ihletés kezdettől jellemzője Bárdosi Németh János lírájának. De ebben a kötetében azt is megfigyelhetni, hogy a hagyományos képi látásmód 557
