Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - SZEMLE - Rónay László: Bárdosi Németh János: Fehér pille
miiképp telítődik modernebb elemekkel, a táj rajza mint lesz karakterisztikusabb, hogyan teljesedik ki a kép, melybe nemcsak a fáik lombja tűnik elénk, hanem látni a messzi gyárak kanyargó füstjét is: A hegyről nézd, a hegyről oly remek, mintha az Olymp intene neked, ezer virágos színfolt ez a kép, tornyok, kupolák ugranak eléd. A dóm négy tornya, mint az őr figyel, messze a gyárak füstje úszik el, ódon kis utcák csöndes szigetén Puccini-zenét hoz feléd a szél. (Dunántúli utazás) Nem mozgalmas, harsány líra Bárdosi Németh Jánosé. Hiányoznak belőle a nagy érzelmi effektusok, inkább mindig azt a szépséget igyekszik felmutatni és megragadni, amit a mindennapi dolgok egyszerűsége rejt. Szinte sosem veszi igénybe a líra áttételeinek lehetőségeit, mindig közvetlenül közli a gondolatait, úgy ahogy lelkében sorjáznak, s talán épp a szándékolt egyszerűség adja kifejezésmódjának azt a lágy lírai lebegést, azokat a szép pasztell színeket, amelyek átlényegítik a tájat, és emberközpontúvá teszik a látványt. Mert nála a természet mindig az emberi élet paradigmája, úgy, ahogy a nagyon szép Példa a gyümölcsfélén fáról-ban mondja: Életed tájait is látod a lomb rajzaiban, s gyógyuló szívvel mondod napszállat előtt: mégis ez a fa aranyat érő, meghozta gyümölcsét, a szép örömet, nyugovást, kell-e több ennél? Tulajdonképpen tényleg nem kell több. S kivált akkor nem, ha érezzük azt is, hogy ezekben a versekben egyetemes szándék munkál, hogy a költő nemcsak magának és magáért írja a verseket, hanem az emberért, a tisztább, igazabb, becsületesebb és boldogabb emberi életért. Ebben - joggal érzi - a nagy költő-elődök örököse ő is. Nem véletlenül hivatkozik mintái között Balassi Bálintra, nem véletlenül fordul szép versben Petőfihez, s jogos öntudattal mondhatja el- „Néha egy sejtés hozzátok emel, / és itt vagytok a szívemhez közel, / a barátság, harc, küzdelem jogán”. Sokat ért meg, sokat látott, sokat szenvedett. És épp élete gazdag tapasztalatai jogosítják fel, hogy immáron nemcsak a maga, hanem a közösség nevében emelje fel szavát a világban tapasztalható rossz, kivált a háború réme ellen. Azt szeretné, „ha mindenre ráborulna, a legidlendőbb érdemrend: a Nap”, s reméli, hogy mindazok, akik fegyvert kovácsolnak, akik mások pusztulására törnek, elnyerik majd méltó büntetésüket. Igaz, őt is meg-megfcísérti a szenvedés és reménytelenség. De mindig felül tud emelkedni az éjszakák fojtogató képein, mert tudja, hogy a pillanat elmúlik, <s mögötte ott fénylik az igaz értékek örökkévalósága. Általában verseinek is formáló elve ez a felismerés. Majdnem mindig egy mozzanatból, egy villanásnyi képből, felismerésből indul ki, s ennék igyekszik egyetemes távlatot adni. Nem filozófus, nem elvont költő, 558
