Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - EMLÉKEZÜNK - Kovács József: Bakó József Sopronban
tos. Költője „pór rejtelmek merész álmú trubadúr já”-nak vallja magát (Üj lantos), részben Adyt, részben a XIX. századot visszacsengő versében. Paraszti témájú a másik vers is - gyermek fekszik a „búzamarkon”, „érte küzd, zihál A mell és hull a test szent harmata”, az anya pedig „a sudár, fiatal Ruth a nyárnak boldog rokona volt” (Szentháromság). Ady nyomán halad az „Ostoros lettem” is. ,,A magyarság ostorosa lettem — írja -, pörgő kalapos, egyszerű fajta, a kedv víg pacsirtája, de utána pondrót szednék.” Az „Őszült varjak, fakó magyar átkok”, az „Én nem vagyok magyar?” és a „Lelkek a pány- ván” táján van a vers forrásvidéke. Ady még máshol is példa, másolt minta: „Siratni, ki küzd a vizek színén, . . . Aki voltam” Költői egyénisége szerencsésen nyilatkozik meg a címadó versben - „Dajkált, mostoha, árva kalászok, Magatokról ne szóljon a szátok” -, adja korai ars poétikáját. Verseiről azt vallja, hogy „Magukon hordják a port, a fertőt, / A zsíros humusz erjedő szagát, / A Dózsa lelkét” ... A vers kert, és minden vers az emberé: „Én csak a kertész, az vagyok benne.” Költői elhivatottságát leginkább a Kóró d alá-ban sikerült megfogalmaznia: ,,Bitangsorsú kóró vagyok. Engem a sors azért vetett, Hogy hirdessem: lehet élni Tüzes, kopár sziklák felett” A kóró - a „bérei őrszem”, a „parányi vám” öntudata fűti a költőt és versét, a „merész, furcsaékű vadvirágot.” Különösen sikerült népi szimbólum a vadvirág vallomása, amely elfogja raját „Az őszbeszórt ökörnyálnak / S zászló leszek, szent zászlója / Egy meg nem tört dacolásnak.” Itt jelent meg az első Sopronról szóló vers. Költőnk visszaemlékezik az önművelődés tíz év előtti kezdeteire. „Hajdan ízlelni / nyújtottál annyi mákonyos úját. . Némi nehézséggel énekli az ősi várost: „Ódonságod közt nyurga szárnyam / izmosuljon és míg itten fürdők / az ősiség avas zamatjában / nőjek fel addig. . .” Három évet várat magára a Sopronban megjelenő kötete, a „Földem!”, mely a Frankenburg Irodalmi Kór kiadásában látott napvilágot. Szokatlan eset, hogy az irodalmi kör pályakezdő költő megjelentetésére vállalkozik, régebbi tagja könyvének megjelenéséhez is osak a nevét adja. Ezt az 1930 karácsonyára megjelent kötetet maga a város is pártfogolta a nyomdaköltség egy részének vállalásával.11 Az irodalmi kör támogatását valamelyest magyarázza, Bakó már tanítóképzős diákként szerepel nyilvános üléseken, sőt az 192'7-28-as évben A bujdosó című versével első díjat nyert. Szép, teljes értékű versek jelentek itt meg. Saját jelképének érzi a sárba hullott gombot: „Fölemeltem, rámerengtem: / Kis testvérem, esett jószág / Néked is e sorsot szánták: / Sárba lenni bukott semmi.” Itt is jelentkezik állandó ihletforrása, a falu és a falu népiének sorsa. „Terhes asztalán e búgó gépnek / Olyan méltónak érzem most magam / Mint a koldusok derűs követe. . .” A koldusok követe azonban határozott magabiztossággal szól társai nevében „Bírókra készen” c. versében: „Hej most jönnétek pávák, Lakkosok / Mezőben állok, pőrén, szilajul / Még a kalapom sem emelném meg / De megmutatnám: ki az erősebb, / Az ősparaszt vagy pedig ti, az úr?” Az egyszerű hang fegyelmezett remeke „A Szent László kórházban”. A vers tényeket közöl, melyekből inkább riport lehetne, de mégis verssé érik a járványos, nyöszörgő kisgyerek sorsa - esettségében a költő hasonmása. Faluja visszahúzó, szűk világát is sikerült versben örökíti meg.” . . . nemessége el nem tűri, / hogy kultúrával meggyalázzák.” „Mélysége egy van: a falu kútja / s egy magassága: a templom tornya / ezenkívül már nincs világ” (Falusi vázlat). Némi Ady és Reviczky reminiszcenciát őriz a Napszúrás a szérűn. „Kunyhó tengette, mégis pálma volt.” A vers fontos eleme azonban itt is az együttérzés: „Ott feküdt a munka amazonja / Általa oldott aranyos kévén / A megcsalt gépszáj örvényes szélén.” A Tavaszi film jam- bikus lüktetésével Áprily Lajos Márciusának közeli rokona. „Az utca zsongó / Csorduló korsó / Mindenik ház. . .” A társkeresés és társra találás, a „testvéresülés” szép verse a „Nyírfa”. „Te megértesz s nem kacagsz ki. . . Be szép is, hogyha rideg öntelt fák / között két árva sors testvéresül.” Bakó 1930-ban szerez tanítói oklevelet, két személyes vallomással indul útra: a „Búcsú Soprontól” és a „Visszanézek a városra” versekkel búcsúzik. A város hajnali szépségét rögzíti az egyik. „Gyóntató-csendű pacsirtás hajnal. / Testálón állok a város fölött...” A „Visszanézek a városra” az életre, harcra készülő személyes emlékezése. A padok közé visszalopakodó, maradék kenyeret keresgélő tanítvány a későbbi Bakó-versek felelősségvállalásá t jelzi (Céltalan éliet). A költőt soproni tanulmányai befejezésekor a rövid életű, mindössze nyolc számot megért Fórum folyóirat (Lázár Imre „ősbányamémöik- hallgató” lapja) második száma köszöntötte.12 „Talán nem éppen a legkitűnőbb osztályzatok díszítik oklevelét, de leckék és formaságok fölé magasan emelkedő lelke telve mindazokkal a fényes tulajdonságokkal, melyek választott új hivatásában a legjobbak, legnemesebbek sorába ragadják.” Bakó második kötete a Földem! 1930 karácsonyára jelent meg, és két rokonszenvező szép méltatást kapott a soproni sajtóban. A Sopronvármegye „m. s.” jelű bírálója Mészáros Sándor. A bíráló Fouchardiere-t idézi: „A 54
