Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - G. Bán Zsuzsa: Az első gyerek (elbeszélés)
Lassan megkeseredett az öröme, szótlanul gyötrődött, nem beszélt az aggodalmairól. Végre mégis határozott, és - bár tudta, hogy nem lehet másként - kicsit rosszul esett neki, hogy Laci egy szóval sem tiltakozott. Amikor az AB előtt az orvos megvizsgálta, azt mondta:- Három (hónapos. Veszélyes is lehet. Tudnia kell, hogy saját felelősségére vállalja. Egy ilyen fiatal asszony... Van szíve elvetetni az első gyerekét? Mire az autó, meg a sok himi-humi összegyűlik, talán már nem is lehet több gyerekük.- Doktor úr - hebegte - nem az autó, háromszor háromméteres manzárd szobánk van, albérlet. Télen olyan hideg, majdnem megfagyunk. És a férjemet behívják katonának . . .- Meg fogja bánni! - fordult el tőle az orvos rosszkedvűen. - Én azt tanácsolom, menjen haza, és beszélje meg a férjével még egyszer!- Nem, nem lehet. Megbeszéltük már, így döntöttünk ... - hajtogatta sírósan, és a lába sehogysem akart beletalálni a nadrágba, azt hitte, nem lesz ereje felöltözni. Az asztalnál ülő fehértköpenyes nők egyike felnyitott egy vastag könyvet, bejegyezte az adatait. A másik megírta a cetlit, végigsiklatta rajta közömbös pillantását, és kezébe nyomta. Maga sem tudta, hogyan ért haza. Egy kirakatnál megállt, és végre Ikibőgte magát. Apró gyerekruhák voltak a kirakatban, pólyahuzat, és egy egészen parányi bébicipő, rózsaszín fonalból horgolták. Megható volt, és valószerűtlen. Léteznek egyáltalán ilyen apró lábak? Fiatal, feketehajú orvos volt aznap az osztályon, fehér köpenye gallérját felgyűrte, mintha állandóan esőben, vagy szélben járna, talán ettől remélte, hogy igazi „élethalál ura” benyomását kelti. A délelőttre berendelt nők összehúzódva ültek a padokon, szégyenérzettől átitatva, és az orvos elsietett előttük néhányszor a folyosón. Többször is Gabira pillantott. Annyi tapasztalata volt már az asszonynak, hogy észrevegye: nem az orvos, a férfi néz rá. Idegesítették a zsákmányoló pillantások, szomorú volt, félt, és mintha nehezen kapna levegőt, többször is mélyet sóhajtott. Sorban hívták be őket a kezelőbe, akikor látott először olyan asztalt, végén a két gézzel becsavart félgyűrűvel, amelyek térdhaj latnál tartották a lábat. Madamnak (szólították a fehérfityulás, negyven év körüli nőt, aki beszólította. Soha nem szégyallte még úgy magát, mint amikor nagy üggyel-bajjal felkapaszkodót arra az asztalra, de enyhülést adott mégis a tudat, hogy megbűnhődik, mert bűnösnek érezte magát. Amikor az orvos ibelépeít, nyelnie kellett idegességében. Alig várta, hogy újra elmenjen. Annak azonban esze ágában sem volt kimenni, amikor észrevette, hogy ő fekszik ott olyan szégyenletesen kiterítve. Odalépett hozzá, és megsimogatta az arcát.- Na kislány! Csak nem félünk? Elaltatjuk, és mire magához tér, már túl lesz rajta. A szavak jóindulatból is fakadhattak volna, de a férfinak magabiztos kis mosoly mozdult az arcán, amikor Gabi felnézett rá. Már a haját simította félre a homlokáról, mint ahogyan a férje szokta. A madám hátat fordított neki, a fehér lepedővel letakart asztalnál rakosgatott. Gabi hirtelen indulattal kapta félre a fejét az orvos babusgató tenyeréből, és dühösen, talán hangosabban is mondta, mint akarta:- Hagyjon! 513
