Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - G. Bán Zsuzsa: Az első gyerek (elbeszélés)
A férfi behatapta .a száját, sarkon fordult, és kisietett az éterszagú helyiségből. Egy pillanatra csend ereszkedett a kezelőre, aztán a madám megfordult. Ügy tartotta kezében a borotvát, mint egy borbély. És mosolygott.- Ne féljen, nem vágom meg! A penge érintésére mégis rándullt egyet, de tényleg rövid ideig tartott, aztán lekászálódhatott arról a rettenetes emelvényről.- Most menjen a szobájába, majd hívjuk, ha sorra kerül! - szólt utána az asszony. Nem volt barátságtalan a hangja. A félelem akkor kapta el igazán, amikor az elsőt' visszahozták. Kerekes hordágyon tolták be, fehér volt az arca, mint akiből kiszállt az ólet, aludt még. A hálóingét felgyűrték a derekáig, hogy be ne véreződjön. Olyan mereven, élettelenül hevert az ágyon, mint egy darab fa, ellenállhatatlanul vonzotta a tekintetüket.- Nem érzett semmit - mondta egy sovány, májfokos asszony remegő hangon a sarokból. - Én már voltam itt. Egymás után szólította őket a langaléta termetű műtősfiú. Már csak ketten voltak előtte, hirtelen azt kívánta, hogy bárcsak ő lenne a következő, csak ne kelljen már ezeket a halottfehér (asszonyokat látnia. Az első ébredezett, emelgette a fejét, de olyan ügyetlenül tetteik az ágyra, hogy beleverte a homlokát a fejrácsba. A váratlan fájdalomtól sírvafafcadt, nem volt egészen magánál; azt hitte, valaki megütötte. Aztán öklendezni kezdett. Mint egy lázálom, olyan volt az egész. Fel akart állni, odamenni hozzá, hogy valamiképpen a segítségére legyen, de a lábai felmondták a szolgálatot, mintha az izmai egyik pillanatról a másikra elsorvadtak volna Utolsónak hívták. Addigra állandósult a gyomra remegése, aztán az egész teste átvette, összekoccantak a fogai, mintha (fázna. Ahban a pillanatban nem emlékezett már, mit mondott az orvos reggel, szeme előtt összefolytak a tárgyak, mintha tele llett volna a helyiség, sok fehórköpanyes ácsorgóit a lépcsős nőgyógyászati asztal körül. Valaki megfogta a könyökét és felsegítette rá. A bal lábáról nem akart lejönni a papucsa, kétszer is megrázta, mire puha koppanássial a kőre esett. A fejénél egy ápolónő állt, és ő tehetetlenül hagyta, hogy a két karját szorosan a felhúzott hálóingébe csavarja. Mintha gúzsbakötné. Egy kicsit tisztult a látása, rémülten figyelte, hogy az orvos minden teketória nélkül odateszi a zsámolyt iá lépcsőhöz, és leült a két kifeszített lába közé. Egy pillanatra felrémlett előtte a fehérzománcos vödör is, amit akkor vett észre, amikor felült az asztalra. Kitágult (szemmel bámult az ápolónőre a feje felett.- Nem (altatnák? - nyögte elf eh érülő szájjal. Senki nem válaszolt, az orvos egy vattacsomót itatott át jóddal, és lemosta vele. Mintha tűzzel sütögették volna, a fájdalom hirtelen kijózanította, kínjában felkunko- rodott fektéből.- Doktor úr, iaz nincs felhígítva! - mondta ijedten az ápolónő. Egy másik hang kétszer is türelmetlenül megismételte:- Törölje le! Törölje le!- Most már mindegy - mondta az orvos valahol lent, és őt visszanyomták a hűvös viaszosvászonra. Akkor lépett oda hozzá egy fiatal, szemüveges fiú, tailán csak hallgató volt még, annyira gyereknek látszott. Sietve adta be ia vénás injekciót, és nem ment el utána, ott (maradt mellette, a kezét fogva.- Számoljon! - utasította az ápolónő.
