Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 6. szám - Pósfai H. János: Csótinéért imádkoztak (elbeszélés)

- Ne mondd el senkinek, hogy ilyen szar ember lettem.- Rajtad múlik, hogy milyen leszel - mosolygott rá a városi párttitkár, aki a fia lehetett volna, s akit e pillanatban közelibbnek is érzett magához, mint a tulajdon gyermekét.

A búcsúlevél szépen formált betűin nem látszott zavarosság. Csak a mondanivaló: az sejtette, hogy valami felbomlott. A naív lélek úrrá lett a drasztikumcn, az elernyedt ember kétségbeesése szánalmasan infantilissá változtatta a belső rendet, amely a külvilággal is gyermekdeden harmonizál. De egyben dacol is. Ernyedt öklével még egyszer odavágna, sebet ejtene, hogy egyúttal maga felé fordíthassa a szánalmat.

„Bocsássatok meg nekem, nem én tehetek róla, hogy ide jutottam. Nem bírtam tovább a kirekesztettséget, hogy mindenki ellenem volt. Önkezemmel vetettem véget életemnek, vállalva a mártiromságot. így legalább senkinek nem leszek útjában.

Az a kérésem, hogy szépen temessenek el, ne engedjetek papot a közelembe. Mert én kommunista voltam és az is maradtam, nem úgy mint az.ok, akiknek én csak durva pokróc voltam. Ültessetek egy nyírfát vagy egy szomorúfüzet arra a helyre, ahol megtaláljátok testemet. A fejfámra tegyetek vörös csillagot.

U. i. A feleségem nem oka semminek. Csak hálával tartozom neki;

Tőzsér Antal, aki nemcsak párttag volt, hanem kommunista...”

A párttitkárnalk fehér volt az arca. Dermedt csöndben ült egy darabig. A levelet kulcsra zárta és jár-t-íkelt a szobában. Az asszonyra gondolt, aki együtt ment el Tőzsér Antallal, s akiről említést sem tesz búcsúlevelében. Micsoda örvény ragadta el azt az asszonyt? Milyen lehetett együttlétü'k azzal az emberrel, aki még a halálban is letagadta. A szégyen, vagy a félelem érzése erősebb? Melyik győzött kettejük életében?

A hozzátartozók elrendezték a temetéseket. Csótinét egy nappal előbb, a délutáni nap fényében eresztették le a sírba. Pap temette. Az ősz aggastyán megrázó gyász- beszédben leckéztette meg a kétgyermekes családanyát, aki a bűn útjára tévedt. „Az él ok szenvednek miattatok, akik nem tanulnak a példátökon!” Alkét gyermek, meg a férj hangtalan sírással állt a koporsó mellett, a tömeg haingosan imádkozott, hogy a kis Csótiné lelke megnyugodjon.

Tőzsér Antal hozzátartozói is igyekezték megadni a végtisztességet. Az özvegy a gyárba ment, előbbb csak sírós hangon, majd egyre követélőbben akarta, hogy az üzem tekintse saját halottjának a férjét. Húsz évig dolgozott itt, a legnehezebb időikben is helytállt. Elvégre párttitkára is volt ennék a gyárnak, ha megesett is rajta ez a szégyen. Az igazgató illő kedvességgel fogadta, részvétét fejezte ki, s az özvegynek jólesett, hogy távozóban ott látta a fekete lobogót az üzem bejárata fölött.- Látod, látod, Anti - szipogta, amikor elhaladt a fekete selyem alatt.

A pártbizottságon a fia járt. Rosszallását fejezte ki amiatt, hogy erre az épületre nem tették ki a gyászlobogót.- Pártbizottsági tag volt, nem?- Az volt - mondta a propaganda osztály vezetője.

Ültek a szobában, nézték egymást, nem tudtak beszélgetni, mert a legfontosabbakat már elmondták. A pártbizottság képviselteti magát a temetésen. Az üzemben előkészítenék mindent. A munkatársak közül mondják a búcsúbeszédet. A többit bízzák a városi tanács társadalmi bizottságára . . .

Négy férfi állt a ravatalnál, feszes arccal, fdkete ünneplőben, akik a vállukra emelték a koporsót s úgy vitték a sírhoz. Tőzsér Antalné kérte, hogy ne a temetkezési vállalat emberei vigyék az urát. A férfiúk arcán nem látszott semmi. Kimértek voltak