Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - Pósfai H. János: Csótinéért imádkoztak (elbeszélés)
nem utasította vissza. Valakihez tartozni kell, akiben támasztékot talál. Aztán az is lehet, hogy puszta szánalomból csapódott hozzá, amikor azt látta, hogy egyre inkább társak nélkül marad. Hogy mit szólnak hozzá az emberek? Hát istenem! Lehetséges, hogy kapcsolatuk egy 'idő után terhessé vált számára, s ahogy Tőzsér Antal, úgy ő is szabadult volna -már. De hogyan? Amikor Tőzsér Antalt a városi párttitkár is magához hívatta, mindketten megrettentek. Amíg üzemen belül beszélték róluk, nem volt túlságosan nagy a baj. Ez azonban most más volt. Tőzsér nem háborgott, nem kiabált, engedte, hogy a fejére olvassanák. A kör bezárult, további ellenállásnak nincs értelme, meg kell adnia magát.- Bízzatok bennem - kérte a párttitkártól -, tisztába teszek mindent, csak bízzatok bennem. Október 3-án délelőttös műszak végén, a már említett incidens után hazarohant az üzemből. Csak másnap derült ki, hogy vele együtt Csótiné is eltűnt. * Mihez kezd az ember - túl az ötvenen - idegenben? Lehet-e még sodrása annak a szerelemnek, amelyet vállalni egymás előtt sem mernék? Kezdbet-e új életet valaki úgy, hogy a régivel nem akar szakítani? A folyó partján csónakház állt, két éve társadalmi munkában építették. Tőzsér Antal nagyonj szeretett horgászni. Egyetlen szenvedélye volt a horgászás. Szabad idejét többnyire a nádas közelében töltötte. Mindig ugyanazon a helyen. Szinte fűszáltól fűszálig tudta, meddig az ő paradicsoma. Mások is tudták, nem is horgászott senki a partnak ezen a szakaszán. Amikor a csónakház épült, ott bukdácsolt ő is a többiekkel. Ásta a fundamentumot, hordta a deszkát, segített az utolsó 'kalapácsütésig. Mikor elkészülték a házzal, Tőzsér elvonult a rejtekhelyére. Egyszer sem lépte át többé a küszöböt. Még az avatáson sem vett részt, 'mintha semmi köze sem lett volna hozzá. Kerülte a közös rendezvényeket, nem érezte magát jól a munkatársak között. Gsóiméval nemegyszer látták együtt a parton. Egymásnak támasztották a két kerékpárt és leballagtak a vízhez. Nézték a sodró, haragvó hullámokat. Aztán felültek a kerékpárra, elindultak a keskenyre koptatott gyalogösvényen, elnyelte őket az -erdő. Látták őket úgy is, hogy a beteges Csóti is velük volt. Tőzsér sört fizetett nekik a strand-büfében, s úgy beszélgettek, mintha barátok lettek volna. Tőzsér Antalné egyszer többek füle hallatára iazt mondta: bárcsak történne valami az urával. Nem bánná, akármi, csak érné valami. Vesztené el ia lábát, hogy ne tudna elcsavarogni hazulról. Gondozná, ápolná, élete végéig kitartana mellette, csak magához köthetné. Ha meg tudná akadályozni, hogy örökké bolyongjon, mint a nyugtalan vándor. Azt is mondta, hogy nem volt mindig ilyen az Anti, öreg korára bolondult meg. Ügy látszik, a férfiak ötven után vesztik el az eszüket. Csótiné is kitartott az ura mellett. Amikor beteg volt, éjjel-nappal ápolta. - Meg kell mentenem a gyerekeimnek - mondta, és mindig sietett, hogy idejében érkezzen, ne kelljen sokat várnia a beteg férjének. Hiába keresték őket a csónakházban, nem akadtak rájuk. Napokig járták a folyó partját, föllármázták a nádast - mindhiába. Csótinét a lánya látta utoljára. Bevitte hozzá a kulcsot:- Lehet, hogy te előbb érsz haza ... S csakugyan a kislány ért haza előbb. Este későn a fecnit is megtalálta a kisebbik szobában. Ez állt rajta: „Ha nem jönnék, az asszonyfai úton induljatok el. . .” De hiáha indultak el iaz asiszonyfai úton. A lányában hiába ikondult meg egy hang, az eddig teljesen ismeretlen rettenet hangja, hiába 'Szaladt mindjárt a rendőrségre. Az 5°7
