Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Bertalan Lajos: Új sor, szélső ház, őszi napsütés
szekerekkel a földet az udvarunkra és a ház elé, fölánkolták az egész Űj sor elejét, míg végül elmúlt a veszedelem. A falak nedvesek maradtak, a vakolat, meszelés lepattogzott, de azért állt a ház. A háromszáz négyszögöles telek kicsi volt ahhoz, hogy a szalmakazlak, szénaboglyák, kórókupacok, trágyadomb és a pajtának ragasztott fészer, az ól mellett konyhákért is adódjék belőle, így csak néhány gyümölcsfának: meggynek, szilvának, almának, körtének, később diónak jutott hely. Éppen annyi maradt, hogy hátul, a fészer mögött meg tudott fordulni a lovaskocsi - ha a tragacsot félretoltuk az útból. * Először a szalmakazal és a szénaboglya tűnt el. Apám hatvankilenc éves korában lépett be a szövetkezetbe, jóval túl a nyugdíj- korhatáron. Ma 312 forint járadékot kap havonta, 800 négyszögöl háztáji földje van, s tavaly, nyolcvan esztendős korában még méretett magának művelésre a közös kertészetből két sor málnát („majdnem hat mázsa termett rajta”), uborkát, paradicsomot („nem szeretem a »buborkát«, sok benne a selejtes, girbe-gurba, nem lehet rajta keresni”), csak az idén hagyott föl a közössel.- Azt mondja a Szalai Jancsi, mert ő a brigádvezető, hagyja már, Jóska bátyám, inkább hajtsa ki az útra a marhákat reggelenként az Űj sorról, meg a telepről, kap érte napi tíz forintot. Elballagdál utánuk az országútig, ott meg jön a gulya a „négyház” felől. Hát, most ezt csinálom, meg a lábgyékényt kukoricalevélből. . . Szalmát szükséglet szerint bálában, préselt kockákban kap minden téesz-tag. Apám pajtájában is ott hever néhány. Nem kell már kazal, mert az utolsó tehén hat évvel ezelőtt „fogyott ki” az istállóból. „Bereagált”, vagyis megkapta a tbc betegséget, kiselejtezték, pedig jól tejelt. Azóta széna sem kell, lucerna sem. Ez utóbbit azért kimérette mindig, mert mások, akik tehenet, tinót, üszőt tartanak, megveszik jó áron. Lucernaföldet - 50 négyszögölet vagy többet - a közösben ledolgozott munkaórák arányában kedvezményes megváltási ár ellenében kap a téesz-tag. A kukoricaszárat pedig Katus férje, a Lajos sógor viszi át Markotabödögére, ha átviszi (tavaly nem jött érte), így csak a csöves kukorica jön be a pajtába, ahol apám megfosztja, a levelet (csuhét) kiválogatja, abból lesz majd a lábtörlő a téli estéken. Négy éve lebontotta az ólat is.- Minek vesződjek a hizlalással? A kukorica árán megveszem a fél disznót, magamnak nem kell több - mondja, de erre a fél hízóra is meghív bennünket, legyünk ott „disznóölésen”. Zsírt, kolbászt (jó lesz a gyerekeknek), szalonnát, préshurkát, töpör- tyűt csomagol, vigyük csak, marad még elég. Legutóbb 23 forintért vette az élőhízó kilóját, azelőtt általában húszért. Két öreg összefog, közösen vesznek egy szép hízót (legyen zsírja is, húsa is, szalonnája is), leölik, kettéhasítják, a belsőséget elosztják. Baromfi még van. Gazda korában ki nem állhatta a „ronda férgeit”, ahogy a tyúkokat, libákat nevezi. 30-40 tyúkot tart, néhány tyúkalja csirkét nevel, a tojást eladja és a szebbjéből mindig tart készletben, ha éppen netán hazamennénk, legyen mit küldeni. Az idén nyár elején beütött valami nyavalya - apám szerint máj betegség - elvitte az egész állományt, mutatóba maradt hét darab. Szerencsére volt kései kotlós, ültethetett, s most ott csipog két kis falka csirke, az utánpótlás jövőre. Eltűnt a kútágas is.- Egyik reggel arra ébredek, hogy nagy robaj odakinn, kilépek, hát látom ám, ki dűlt a kútágas. Kidöntötte a nagy szél - mondja röstelkedve. (Nem hallgatott rám, pedig már tavaly ősszel nógattam, dobjuk ki azt a korhadt 425
