Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Bertalan Lajos: Új sor, szélső ház, őszi napsütés
téglapilléreket, mert az egész ház, leszámítva a két tűzfalat, a toldalék istállót, s a pajta északi falát, tömés, vagyis földből vert épület. A lábakról nagy foltokban levált a vakolat, a kamra és a spájz faláról is egy-egy tenyérnyi, ezekre a helyekre malter kell, egy kis simogatás. Persze, csak úgy módjával, mert az utóbbi években megelégszik a hullámosabb, gödrösebb falfelülettel is, csak befedje szépen a mész.- Az északi felének jó lenne cementes keverék, de ötszázasat nem kapni, így csak marad - legyint apám, ahogy összébb hordja a vödröket, ne legyenek láb alatt a vasárnap déli készülődés alatt. Unokái főzik az ebédet, de előbb takarítani kell, edényeket mosni, lavórt és fazekat sikálni, kútra futni vízért. * Anyám, néhai Brányi Anna életének 38-ik évében, terhessége kilencedik hónapjában, annak is az utolsó napjaiban még hordta a maltert és a téglát föl a háztetőre, ahol Gulyás Ráfáel kőművesmester és inasa, Tóth István éppen a kéményt rakták. Délelőtt még bírta a létrázást, délután egyszercsak ledobta a malteros vödröt és beszaladt a konyhába. Apám éppen akkor fogta ki a lovat a kocsiból (alig egy hónapja vette Mo- sonszentmiklóson a kétéves muraközi csikót 150 pengőért), befutott utána. Néhány órával később születtem, 1926. szeptember 23-án. Állt a ház, megvolt az első gyerek (12 évvel idősebb nővérem és 10 évvel idősebb bátyám anyám első házasságából való, apjuk elesett az olasz fronton), volt ló, kocsi, hat hold öröklött föld, két darab, egyenként ezer négyszögöles proletárföld, kezdődhetett az élet. Most, hogy apám, aki nyolcvanegyedik évét tapossa, s mióta anyám 1954 nyarán meghalt, magányosan él a régi házban, csak a nagyobb ünnepek idején vetődünk haza Győrből, Mosonból, húgom és én a gyerekekkel - a négy lányunokával. Fehértónak nincs vasútállomása, Enesére vagy Lébénybe kell menni, ezért inkább busszal jövünk-megyünk, ami persze nem nagy dicsőség, mert sokan mások - már akik vitték valamire - autóval rándulnak haza. Az Új soron lakunk, a szélső házban. (Petőfi Sándorról nevezték el valamelyik évben.) 1926-ban a mi házunk volt az első ezen a soron. Háborús hadirokkantak kaptak itt kedvezményes házhelyet, a falu és az isten háta mögött, a Fő téri gazdaházak kertjei alatt, lapos, sásos, gödrös helyen. A szélső ház persze nem a sarkon áll, mert oda - két telek nagyságú, magasabb fekvésű 600 négyszögöles darab - az iskolakertet mérte ki az akkori elöljáróság („zsiványak voltak egy szálig” - mondogatja apám még ma is), ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy az igazgató kántortanító hatszáz négyszögöl jó földdel megtoldhatta illetményföldjét, gazdaságát. A kert ma is ott áll, krisztustövis kerítését javarészt már kiirtottuk a szomszédokkal közösen, de a helye még mindig ott virít, s az utcai fronton a bokrok még ma is leszelnek egy métert a járdatestből. Apám akkoriban azt hitte, a sarkon kap házhelyet, s amikor megtudta, hogy a legmélyebb fekvésű „funtus” az övé, elkeseredésében legazemberezte a bírót, törvénybírót, a Sövényházon székelő jegyzőt és az egész „zsivány elöljáróságot”. (Ahogy ismerem, inkább csak úgy magában, hogy meg ne hallják.) A sors különös igazságszolgáltatása, hogy ma ketten a szomszéd Pápai Gyurival háztáji kertnek használják az egykori iskolakertet. A ház persze ettől még nem mászott ki a laposból. Tíz évvel az építkezés után, amikor újabb tízméteres toldalékkal, téglából épült istállóval, pajtával bővült-nyúlt a ház, megjött a „nagy víz”. Aznap reggel félreverték a harangokat, térdig érő vízben gázoltunk ki a konyhából, napokig hordták kocsikkal, 424
