Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 5. szám - Kende Sándor: Emberölés (elbeszélés)

- Éééén? Hogy én parancsolnék . . .? Ha nem menti meg a fiamat, hát agyonverik a fasiszták!- Fasiszták? .. . Nem tudtam.- Azért verték, mert zsidó!- Ismétlem: nem tudtam, kik verekszenek, és nem tudtam, miért?- Azért nem avatkozott bele senki!- Lehet.- Biztos!- Ezért jött?- Én ... én a kedves lányának ... - kereste a megfelelő szót -, az elvtársnőnek kifejtettem . . . Ilyen harcos . . .- Én nem harcoltam! Megmondtam kérem: nem tudtam, hogy zsidó.

Juci kopogtatott, a feketéstálca sarkát érintgette az ajtóhoz, de Balázs bácsi nem mozdult.- Én hallottam - folytatta az idegen, kényelmesen ülve még mindig a vendégfotelben -, hallottam azt is, mit mondott az ablakban a Hitlerjugendra!- Mi köze ennek ide?!- Hallottam, és ebből ítélni tudtam. Tehát igenis tudom, kivel állok szemben!- Más is mondott olyasmit! Maga is!- Katonatiszti egyenruhában nem mindenki beszélt így! Én tudom, mit jelentett. ..- Mit jelentett? Semmit sem jelentett! És semmit se tud! Érti: semmit!- Ez a baj, ez, kérem. Hogy most visszahúzódnak azok, éppen azok, akiknek a nehéz napokban volt erejük ellenállni!

Balázs bácsi ellökte magától a széket, melynek a karfájára támaszkodott eddig, a dohányzóasztal is megbillent, s egy nehéz könyv az üveglapról a padlóra csattant.- Én nem voltam ellenálló! Semmi se voltam! Ha tetszik, így is mondhatom: sajnos. Semmi se voltam! - kiáltotta még egyszer.

Felkapta az eldőlt széket, és úgy dobbantotta vissza a helyére, úgy markolta a karfáját, hogy veszedelmes lett volna még egyet szólni.- És menjen most innen . . .! Kérem, menjen .. .! De menjen, menjen . . .!

Sokáig nem hallottam róluk semmit. Nem tudom, hogy aztán ami ötvenhat-ötvenhét- ötvennyolcban történt, hogy mozdította meg őket Karcagon?

Néhány hónappal ezelőtt, ősz táján látogatott meg valaki, Karcagról jött, s üdvözletüket adta át.

Nem találta Balázs bátyámat rossz állapotban. Ö azonban csak futólag ismerte, s így nem lehet egészen mérvadó az a megállapítása, hogy éppolyan, mint évekkel ezelőtt. Lehet, hogy az arca már nem sokat változott, hiszen a feszülő bőrbe vésődött fekete vonások meddig mélyülhettek volna még? És lassan járt régen is; a válla ugyan egyenes, mint a csontos embereké általában, de a háta hajlott volt már ezredorvos korában is, mint az olyan bokszolóé, aki folyton fáradt.

De a homloka...! S hát a tekintete...?! Az a tekintet, az se változott volna?

Lehetetlen. Hiszen naphosszat ül otthon; otthon ül, ő! ö! S mindig háttal az ablaknak! Nem cigarettázott, nem pipázott soha; - hát csak ül. . .

Mást nem fogad, csupán egy-két régi betegét. Hajlott parasztot, akit azelőtt a kórházban kezelt, s most a vénség bajaival jár be hozzá tanyáról.

Jucit kizárta a szobájából, s csak akkor kéri magához, ha olykor mégis be kell mennie egy véranalízisért vagy laboratóriumi diagnózisért a kórházba. Mert bent elnézik neki azt is, ha az optikai műszereket használja, mindegy, nem árt vele; az új szerzeményekhez úgysem ért az öreg, azokhoz nem nyúl.