Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - Tornyai Farkas: Szállj el, Katica… (elbeszélés)
De hideg nem volt... Segítség is kell. Ki viszi őket? Ki szalad vélük, ha megzavarnak. Gyönge kis lábuk hamar elfárad . . . A sötét kapualjban - mintha attól félne, hogy elszökik előle az utcán - eléje állt a férfinak. Fésülsz-e te még valaha engem? Szép a hajam még? A férfi az asszony homlokát nézte. Várta, hogy ellépjen előle s indulhassanak. Csak amikor az a karját is megfogta kétfelől, s erősen meg is szorította, bólintott rá, hogy igen, hogy szép, hogy fésüli, csak induljanak már. Rudit is hívjuk, a Vendel öccsét. Napszállatára érünk a hegyre. Autóbusszal. Jókorra érünk. Egyszerre ment el apám is, anyám is .. . Ott maradt az a rengeteg étel. Átvágtak az úton, át a kihalt piacon is. A fakó kis utcaseprő ekkorra eltűnt. Az asszony sajnálta, hogy az, aki rákiabált, nem láthatja őt ünneplőben átvonulni a téren. Néhány lépéssel a férfi mögött haladt és kevélyen játszadozott a gondolattal, hogy a hajlottan, felhúzott vállakkal és gyáván hátradugott könyékkel haladó férfit ő irányítja. A talponállót feszítette füst, a zaj. Mindenki kiabált, mintha dübörgést kellene túlharsogni. A testeket düledező lábfejek, térdek, combok, tomporok és horpaszok helyettesítették, és a massza fölött, mint egy hatalmas pácoló kád felszínén, sok leütött vörös fej és elszabadult kéz lebegett. Az asszony úgy vetette magát az emberoldatba, mint aki nagy futás után vízhez érkezik. Ám a víz sötét volt és büdös. Lábakba botlott, csípők döfködték, markok gyúrták. Felismerték, de nem üdvözölték, megkívánták, de nem vállalták, megfogdosták, de utána nadrágülepbe törülköztek. Egy kalauz mondott valamit a szomszédjának, a szót felkapták, továbbadták, de mire az asszony a pulthoz ért, a lárma elcsendesült. Az asszonyt felizgatta a testerdőn átvezető út. Hazataláló érzése elmúlt, ingerelte a kihívó csend, s dühödten szégyenkezett. Ivott, majd szembefordulva nézte őket: Mi rút van rajtam; mért bámultok rám? Szabadult ringyót nem láttatok még? Börtönben tisztult fekete bárányt? Kölykötök segge kinéz a rongyból, azt csodálnátok! Hogy lökdösődnek, hogy mutogatnak . . . Poharuk fölött összenevetnek. Ej, te kis féreg! A jóanyádon nincs elég csúfság jókat röhögni? És ha bent voltam? Kerül még ott hely neked is. Nyitva az ajtó, befelé nyitva. Dolgoztam én ott. Seprűket varrtam. Kicsinyke seprőt, fehér fonállal, nagyocska seprőt piros fonállal. Pénzt is kerestem. Igyatok, Vendel! Másfél éve, hogy soha egy kortyot. Egy fél gyűszűnyit, ennyit se ittam . . . Eljöttök vélem értük a hegyre! Autóbusszal. Urias út lesz jó bőrülésben. Napszállta előtt oda is érünk, éppen időre. Hogy fussak vélük, ha észrevesznek? Annyi gyerekkel . . . Hozzuk Jolánkát! Te, te gazember! - Virágzó bimbó, hajlékony hajtás . . . Néhányan tapsoltak, mások a vállukat rándították, az asszony már azt hitte győzött, amikor az egyik csoportnál fölvihogtak. A kalauz, mellére rántva táskáját, útban az ajtó felé újabb és újabb csoportoknak súgott valamit, mire azok sorra nyerítve fölnevettek. Azok harsogtak a leggonoszabban, akik zárórák után hiába terelgették az asz- szonyt a piaci asztalok felé, hogy ráfektessék. Eléje tolakodtak, körülállták, telefröcskölték nyálukkal: a sértett csődörhiúság vett elégtételt a kancán, aki másoknak megnyílt, számukra zárva maradt. Az asszony túl akarta kiabálni a lármát, de csak azt érte el, hogy azok még csúfon- dárosabban nevettek hasztalan igyekezetén. Ekkor lenyúlt a szoknyájához, fölrántotta, lassan körbefordult, miközben tenyerével szaporán paskolta hasát és farát. Rudolf és Vendel ragadták meg elsőnek. Magasba emelték, megúsztatták a szájak, a szemek és az ordítás fölött, s miután az utcán jól megpofozták - Vendeltől még néhány rúgást is kapott - bezárult mögötte az ajtó. 398
