Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - Tornyai Farkas: Szállj el, Katica… (elbeszélés)
Vidéki Róza előbb az ajtót döngette meg két ököllel, majd csúnya átkokat szórva az utca túlsó oldalára menekült a dörömbölésre készségesen kitódulók elől. Igazának tudatában, szándéka szépségének hitében is félhet az ember. Vidéki Róza így azt találta okosabbnak, ha átiramlik a gyülekező, semleges nézők tömegén a szemközti Bizományi Áruház árkádja alá. Nem a bőrét, nem a lágy hasát a rúgásoktól féltette. Azt nem kívánta, hogy ünneplőjében meghempergessék, hiszen a hegyre készült, és nagyon sajnálta volna ha a szavakat, amiket dagadt nyelvvel úgy már el nem mondhat, ahogyan az belőle kikészülődik, ököllel beléfojtják. De Rózának ezen a napon nem kedveztek a véletlenek. Alig, hogy kihúzta derekát, éppen hogy elindította hosszú mondatait az árkádok alól a talponálló felé, egy rendőr ért oda, és csendesen csak annyit mondott: már megint kezdi, Száztizenkettes?! Többet nem, csak ennyit mondott, de az asszonynak nem is kellett több ahhoz, hogy ismerősöktől és idegenektől elfordulva kilépjen az árkádok védelméből, s lépteit arra irányítsa, amerre emelkedik a műút. Indulj egyedül, Vidéki Róza! Lépj szaporán, mert elment a járat! Ha késve érnél, hiába érnél. Hajlik a nap már, könnyű a járás. Ujjas szél ébred, hogy megfésüljön, piros szél indul, hogy megszépítsen, fürge szél szálldos, hogy kividámítson. Találd gyors lábad fű harmatában, találd a kedved emelő szélben, találd szépséged férfiszemekben; sátoros hajad, szép termetedet. . . óh, magas isten! . . . Régi magadat nincs az a vásár, hol megtalálnád. Magamra hagytak. Utamra hagytak. így volt ez mindég. Egyedül hord ki, egyedül szül és szoptat az asszony. Kézbe ki adna kenyeret, bögrét? Ruhát ki mosna? Birkózni jók ők. Ágyra teperni, hintázni rajtad, elszállni rólad ... Jajgatni, bizony, nem segít egy se. így, így. Mert amióta a férfi az isten, az asszony azóta az állat. Gyalogosan vágott a hegynek, gyalog és egyedül a kicsinyekért. Elszánt szívvel haladt, látszólag magabiztosan, de a motyogás, a magára maradt ember biztos ismertetője gyámoltalanságról árulkodott. Ám az asszony, elesettségét önmaga előtt sem vállalva, olyan kevélyen lépkedett, mint akinek a világ az adósa. Méltóságteljesen felemelt kézzel megállást parancsolt egy befelé tartó teherautónak, a sofőr kinevette. Ekkor levette cipőit, s ezután panaszait és szidalmait már fennhangon kiáltotta, ám így is hasztalanul. A járókelők - talán mert részegnek vélték, lehet egyszerűen csak azért, mert a maguk bajával voltak elfoglalva - kitértek útjából. Az asszony ettől az időtől hallgatva rótta kálváriáját, csak amikor a pálya hurokban visszakanyarodott, szólított meg járatlan udvariassággal egy várakozó utast. Asszonyság, kedves, merre az otthon? Állami otthon, nevelő otthon kisgyerekeknek. Szürke ház ugye, erős falakkal? Rács is van rajta. Gondolom, őrök állnak a sarkon, és aki bent van, az aki ott van, ki nem szaladhat, be nem fordulhat. Seprőket kötnek, cipőt csinálnak, maguknak facipőt, bőrcipőt másnak. Ruhákat varrnak: pirosat, kéket, selymet is, de ők szürkét viselnek, csíkosban járnak. És nem nevetnek. Nappal szomorún körbe sétálnak, éjjel meg nézik az udvari lámpát. Kicsiket esznek, kicsiket isznak, nyugtalan az álmuk, sokat forgolódnak, s minden reggelre meghal az apjuk, meghal az anyjuk. Az idős nő türelmesen végighallgatta, és egy fák közül kimagasló kastélyra mutatott. Nem szólt semmit eközben, de nem állhatta meg, hogy hosszan utána ne nézzen a meglassúdva haladó asszonynak. De nagy ház . . . erős ház! .. . De cifra rácsok! De sötét erdő! Sötétlő hársból egész egy erdő . .. Hát ez a nagy lány? Piros az arca, fényes a haja, szálldos a hintán. Egy ilyen nagy lány hintára ül még?! Jolánkám, kedves, kiszabadultam. Gyere közelebb! Meg se ölelsz már? Miért félsz tőlem? Vagy tán haragszol? Anyád vagyok én, kieresztettek. Értetek jöttem. Hívd az aprókat: Ákoskát, Bélust! Senki ne tudja! Gyertek a 399
