Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - Tornyai Farkas: Szállj el, Katica… (elbeszélés)
Gt aztán hazaengedték. Rám másfél esztendőt varrtak. Felkattantotta a kopott papírbőröndöt, törülközőket, szappant vett elő. A fején át lecibált pulóvert a székre vetette. Tüzet gyújtott, s amíg a víz melegedett, kihordta a szobából az edényeket, eligazította a rongyos szalmazsákokban a szalmát, elsimította rajtuk a pokrócokat, megkísérelte visszaigazítani a szekrényajtót is, majd kifutott, s visszatért a vízzel. Vetkőzzél, Kálmán! Gyorsan! Fürösztiek. A férfi levetkőzött, s belehajolt a lavórba. Az asszony előbb csak dúdolgatott, majd az ismétlődő mozdulatok ritmusára halkan énekelni kezdett: Fonnyadt a nyakad, vékony a combod. Vékony combod ... Ej Kálmán, Kálmán, mindened elfogy. Mindened elfogy . . . Rossz a veséd is . . . Rossz a veséd is . . . Ott a vödör, ha visszatartani... ej, ej! . . . Ej, uramisten, ej uramisten . . . Várj még, vizes vagy! Hónodalját is! Hagyd azt a tálat! Nesze, töröld fel! Nesze, töröld fel. Hamar töröld fel!. . . Kilépett a szoknyájából, kibontotta és mosni kezdte a haját. Volt ott egy asszony, vásári árus. Megölt egy embert. Egy kalauz volt. Álltak a villamos ajtaja mellett és összevesztek. Kilökte rajta. Kilökte rajta, képzeld! Mikor fürödtünk, mindig viháncolt. Fogta a mellét, így ni. Na nézzed!: „Ilyen almákat börtön sötétjén megaszaltatni... Jaj nekem, jaj, jaj . . .” És emelgette, illegett hozzá: „Ilyen . . . almákat... börtön... sötétjén... megaszaltatni... jaj nekem, jaj, jaj... Csak ezt saj . . . nálom.” Táncolt dalolva, becsukott szemmel. Néha még sírt is. Rám se figyeltél? Szótlanul végezte be a mosdást. Amíg törülközött, felváltva a tükörbe, majd magára nézett. A végén elfordulva a tükörtől majdnem hang nélkül suttogta: Nyakam hajlása - szomorúfűz-ág; csengető mellem - lassú harangszó; röpködő bokám csendes két madár. Gondoltam én rá, másfél esztendő! Annyi hosszú nappal, annyi hosszú éjjel, jaj, de nagy sorvasztó. Levette a pongyolát az ablakról, s amikor összehajtotta, akkor eszmélt rá, hogy érdemtelenül bánt szépen az idegenné lett holmival. A meglepő felfedezés, hogy nem olyan mértékben bosszús, mint illene, de méginkább, hogy a férfi ezt látja is, annyira felháborította, hogy odafutott hozzá és megütötte. Még abban a pillanatban vissza is lépett. A férfi - bár örült volna, ha mindez nem történik meg - nem tett semmit, hogy megakadályozza. Az asszony verekedésre számítva begörbített ujjakkal várta a támadást, miközben arra gondolt, ha a férfi helyteleníti is cselekedetét, indulatának jogosságát belátja. S miután semmi nem történt, ami ennek ellentmondana, már nem elégítette ki a feltételezett belátás. Hízelkedve, mellét ringatva ment a férfihez, s attól, akit az imént megütött, most azt kívánta, hogy szeresse őt. A férfi ellökte magától, az asz- szony erre lassan öltözködve a szobának mondta el szánandó emlékeit, de közben parancsokat adott a férfinak, hogy kipuhatolja engedékenységét. Vidéki Róza. Kenyéren, vizen, amért nevettél. Tehettem ellene? Dehogy tehettem. Keveset ettem, keveset ittam, nappal éheztem, éjjel szomjaztam. Kezdettől végig egyre szomjaztam . . . Álmodni volt rossz. Ünnepet vártunk. Előtte héten meghalt apám is, elment anyám is. Ott maradt az a rengeteg étel. . . Ébredni volt rossz. A seprőt hozd be! S hozd a lapátot! Amíg én söprök, vesd be az ágyad! Ablakot nyissunk! Hogy te nem érted! . . . elhozzuk őket. Hazafelé majd szedünk virágot. Ágakat törünk virágos fákról. Jó szagú hársról. Hársról, akácról, azám .... Sokat szomjaztam . . . Tedd el a kulcsot! Jó helyre, nehogy elvesződjön. 397
