Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 4. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Időjáték (Csorba Győző új verseskötetéről)

olvasó elérzékenyülésére pályázik; a vers nem lepkegyűjtemény: öncélú képek gombostűre tűzése.

Csorba Győző nyugtalan és nyugtalanító költő. Modernsége felfedező hajlamában, kísérletező kedvében, leleplező erejében van. Versei gondolati meglepetések. Nem éri be a közhelyekkel, a patentra nyíló-záródó igazságokkal, az „ájtatos mesékkel”. A gondolati sablonok mögé néz, a dolgokat visszájára fordítja. Az ő kérdései is a létezés alapvető kérdései - például: „mivégre voltam itt a földön?” -, de sosem elégszik meg a lehetséges ismert válaszok, az előregyártott igazságok megismétlésével. Kemény, józan számvetés ez a költészet. Az elmúlásban nem lapos nosztalgiát, elérzékenyülést talál, hanem okot az elmélkedésre, az elmélyedésre. S az életről és a halálról a lekerekített igazságok helyett szívesebben mond befejezetlen, csonka, torzó-mondatokat, amelyek az olvasó kiegészítését, folytatását, befejezését kívánják.

A kötet központi élménye az idő. A kinti, a valóságos, a történelmi, és a benti, az egyéni, a személyes sorsban megélt. A történeti változások, a kor borzalmai, az űr-korszak küszöbére lépő világ az ember számára új üzeneteket, új parancsokat közvetítenek. Minden korábbi kornál nagyobb veszély a magány pusztítása. Minden korábbi kornál mérgezőbbek a cukrozott igazságok. Minden korábbi kornál erősebb a belső csend szólítása.

A természet változása, tavasz-nyár-ősz-tél egymásutánja, a kert, a gyümölcsfa az időre, az idő múlására figyelmeztet. Az ősz, a föld, a gazda példázattá válik, s a költő az évszakok, a fák, a virágok szavában az emberi létre érvényes törvényeket keresi. A körtefa éppoly részletesen kidolgozott jelképpé magasodik Csorba Győzőnél, mint Janus Pannonius versében az árvíz, vagy a terméstől roskadozó gyümölcsfa. Az élet és a halál, a születés és az elmúlás, a gyerekkor és az öregség, az emlékek és a rémek nagy, dialektikus ellentétpárjai feszülnek egymásnak e versekben, de mindenféle „jámbor szépítő szándék”, ál-jóság és érzelmesség nélkül.

Az életről kevesen írtak olyan szépen, és az élet szépségéről kevesen szóltak olyan meggyőzően, mint Csorba Győző. (Mi jöhet még?) Az élet több az irodalomnál, a valóság a költészetnél (Beszélgetés a költészetről). Ha van változás éppen az, hogy az Időjáték versei minden korábbi köteténél harmonikusabb, derűsebb, oldottabb költői világról vallanak. A versekben több lett a fény és kevesebb az árnyék, több a részvét mint a szorongás, több az élet, az öröm, mint az elmúlás, a halál. Görcsök oldódnak a költőben, madárhang töri át a „gyilkos magány” burkát. A szív rejtelmeire figyelmeztet. Eszménye az alkotó, a dolgos élet, a magát megosztó, a „szenvedés közös nyelvét” értő és beszélő ember. Mindennél nagyobb kincs számára a hasznos élet: a történelem kalandjait, a múlt-jelen-jövő pillanatait, emlékeit, személyes gondjait, az újságok híreit mind ehhez méri. A természet is optimizmusra, örömre tanít: „örök parancs a termés”.

Ami e költészet „módszereit” illeti, abban is a gazdagodás jelei figyelhetők meg. Csorba versei látszólag dísztelen alkotások, „megjelenésükkor olykor fakónak, igénytelennek látszanak, de az idő sodrában mindinkább érlelődnek, kiteljesednek” - állapította meg Weöres Sándor. Gondolati igazságait mindig költő módján fogalmazza meg, s formai eszközeit is a kísérletezés jellemzi. Az olasz neorealizmusra emlékeztető filmszerű képekből szövi római látomásait, gyakran a prózából lép át a költészetbe, kedveli a szabad verset, de a dal-formát sem veti meg. Gyakran hagyja el a központozást, máskor a tipográfia, a verssorok egyéni tördelése kap jelentést. Formai változatosság és egység uralkodik a köteten.

„Fanyar bölcsességét” gyakran aforisztikus tömörséggel, egy-egy súlyos verslezárásban fogalmazza meg. „Jobb a kinyílt kéz mint a fölfeszített.” Vagy: „Szigetem szigorúan sziget: senkit se engedek rá, hogy mindenki ráférjen.” A dolgoknak nevet adó, az olvasót gondolati fölismerésekkel gazdagító, s főképp gondolati eszközöket használó líra ez. Leggyakoribb stíluseszköze az ismétlés, a felsorolás, az ellentét, a kérdés, a vá374