Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Időjáték (Csorba Győző új verseskötetéről)
szemle Időjáték- Csorba Győző új verseskötetéről Két éve jelent meg a Csorba Győző válogatott verseit tartalmazó gyűjtemény, A lélek évszakai. Az Idő játék új, az elmúlt esztendőkben írt verseit foglalja magába. Egy gyűjteményes kötet mindig összegezés, számvetés: ez vagyok, eddig jutottam. A lélek évszakai magasra állította a mércét. Igazolta, hogy szerzőjének a magyar líra élvonalában van a helye. Az Idő játék olvasóját foglalkoztató kérdés: Milyen a folytatás? Bírja-e erővel, lendülettel a költő? Történt-e az utóbbi időben valamiféle változás, fordulat, módosulás ebben a lírában? Látványosnak és hatásosnak tetszik ilyenkor a kritikusi „bátorság” és odamondo- gatás, mely „megtorpanásról”, „elkomorodásról”, a kötetbe fölvett „töltelék-versekről” tud. Mi inkább az elfogultság gyanúját, az „írópártoló kritika” bélyegét vállaljuk, de „csak” belátásunk és meggyőződésünk alapján szólunk a versekről. Csorba Győző költői pályája eddig sem a látványos fordulatok, kanyarok és metamorfózisok „története”; új kötete sem különösségeivel, meghökkentő tornamutatványaival kelt figyelmet. Korádként épül ez az életmű. Rétegek rakódnak benne egymásra, összeforrnak s szerves egészet alkotnak. De tagadások, szembefordulások, változó költői programok nélkül is nő, továbbépül Csorba költészete. Az Időjáték több irányban is gazdagodást mutat. Tágult, bővült e költészet anyaga, témavilága. Ez a könnyebben mérhető, szemmel ellenőrizhető gazdagodás. A kötet mintegy hetven versét hat, jól megkomponált, szigorúan fölépített ciklusba rendezte el a költő. Minden ciklus egy-egy gondolati egységet alkot. Az első a kor és a történelmi idő hullámverésében álló ember gondjait fogalmazza meg; a másodikban a kortársak és az elődök, a példa-emberek szólításának enged a költő; a harmadik ciklus „családi följegyzéseket” tartalmaz; a negyedikben a fák, a környezet, a természet törvényeit kutatja; az ötödikben a „forduló nap”, a múló idő legszemélyesebb gondjai szólalnak meg; a hatodikban idegen és hazai tájak, „más egek” fényei villannak elénk: olasz, francia, jugoszláviai, balatoni képek. Ahány vers, annyi „töredék”, annyi „kísérlet” a teljesség birtokbavételére. Mindenegyes költeménynek külön íve van: elindul valahon- nét, s eljut a gondolat lezárásáig, avagy a gondolat továbbvitelének kikényszerítéséig. Az önismétlés, a bevált gondolat-petárdák alkalmazása - annyi verseskötet kísértő gyengesége - teljességgel hiányzik innét. Versei egymást magyarázzák. A szintézist nem egyes versekben akarja megvalósítani a költő, hanem a kötet - és költészete - egészében. Az Időjáték versei a költői szemlélet gazdagodását, mélyülését is igazolják. A Csorba-vers modellje a szintetikus költemény, a plasztikus vers. Egyetlen szóval sokat jelöl, egyetlen mondattal bonyolult összefüggéseket fejez ki. A vers nem akar „szép”, a költő nem akar „költői” lenni. Ez a költészet - Apollinaire találó kifejezésével - nem „parfümözött rózsa”: ment minden póztól, keresettségtől, dagályosságtól. A „világ hiába csábít mutatós mutatványokra” - vallja Csorba Győző. A költő nem hatásra, az 373-
