Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 4. szám - TANULMÁNY - Nagy Miklós: Madách-reneszánsz a színpadon

hasonmása lett, a lovagkor romemléke, míg Róbert Károly Lajos király reformer-szerepét öltötte magára.

Gyárfás Endre nem így tett, átalakítása a Kereszturyénál kevésbé mélyreható, annál inkább zo. századias. A Mária királynő széthulló felvonásait nem rendezte újszerűén kiemelt gondolati mag köré, azonban a motívumokat, a tónust nagyrészt áthangolta. Darabja sokkal ironikusabb s erotikusabb annál, amit múlt századi magyar költő papírra vethetett: mintha Shaw meg D’Annunzio s (bizony-bizony) Molnár Ferenc vezette volna a tollát. Madách szerint Nagy Lajos leánya feláldozta Forgách iránti szerelmét, hogy a trónt megtarthassa. Mária boldogtalan lett, szakított női hivatásával, mégsem valósulhattak meg tervei: magát meg országát át kellett adni Zsigmondnak, a rossz férjnek és léha uralkodónak. A fiatal Madáchot voltaképpen a nőiség tragikumba torkolló lélektana izgatta, de mint zsenge drámaíró nem tudott kora megkövült előírásaival szakítani: érdektelen, széles históriai hátteret vázolt, s a száraz krónikát itt-ott egy szélső romantikus lázadó (pl. Palizsnay) bizarr kitörésével színesítette.

Gyárfás karcsúbbá, zártabbá tette a szerkezetet, jobban éreztette benne bűn és bűnhődés komor mítoszát, azonban Mária alakja nála sem él valódi drámai erővel. Végeredményben nem látjuk világosan, kinek áldozata elsősorban: saját nagyravágyá- sáé, a korabeli szokásoké, Zsigmond cinizmusáé, vagy hatalomvágyó anyja a vétkes? A szembenálló erők tisztázásának híján, a még mindig fennálló zsúfoltság közepette a darab inkább csak ötletesen stilizált látványosság marad. Ehhez járul az időnként feltörő fojtott erotika költői szuggesztivitása. E kettő azonban kevés lesz ahhoz, hogy az átdolgozást tartós siker koronázza.

A Csak tréfa Hubay Miklóstól eredő színrevitelét éppúgy csak olvastam, mint a Mária királynőt. Mégis meg merem kockáztatni azt az állítást: Flubay adaptációja jobb Gyárfásénál, versenyez Keresztury munkáival, s mindenesetre hivebb az eredetihez, mint az új Csák végnapjai. S ez nemcsak Hubay érdeme. A Csak tréfa egyéni, sokhelyt meglepően újszerű megoldásokkal kísérletező zsenge, szemben a szokványosabb történelmi tragédiákkal. Halász Gábornak igaza volt 1942-es Madách esszéjében: „a különleges erőfeszítésben van tehetségének íze”, míg „. .. ha enged a kísértésnek, és az írói közgyakorlathoz alkalmazkodik, egyszerre meggyengül invenciója...” Halász persze - a Tragédián kívül - a mítoszi, eposzi drámákra célzott főként (Mózes, Férfi és nő), ám jutott dicséretéből e „korunkban” játszódó tragikomédiának is.

A húszéves fejjel írt Csak tréfa egy-két frissen fölfedezett típust emel ki a társasági élet nyüzsgéséből. Kacér Széphalminéja balzaci negyvenéves asszony: fia karrierjének egyengetése legalább annyira foglalkoztatja, mint leánya társasági sikerének hiú ellensúlyozása. Az elveszett alkotmányt s A falu jegyzőjét a köpenyegforgató álliberálisok kipellengérezése előlegezi Madáchnál. írói találékonysága a szerelem s politika terén egyaránt kijátszott Lorán bosszúállásában tetőződik. Először az athéni Timon átkait dörgi e felfokozott önarckép, majd színjátékot ír, amelyben sorra fellépteti leálarcozott ellenségeit, álbarátait. A maró szatíra megelevenedik, s íme a csattanós megoldás: színház a színházban. Igazán romantikushoz illően vegyülnek most a színek: jeges gúnyt szerelmi ellágyulás, majd szinte komikus véletlennek álcázott öngyilkosság követ. Lorán mérget vesz be.

Nincs mit csodálkozni azon, hogy a terv ezúttal is jócskán felülmúlja a kivitelt. Az embergyűlöletet harsogó tirádákból nem hiányzik a dagály és önismétlés, egy-két szereplő jellem, sőt drámai funkció nélkül maradt, a színpadon folytonos a jövés-menés. Az átírás mindezen tapintattal s finom dramaturgiai érzékkel segített. Nem kár sem a kihagyott figurákért, sem a Shakespeare-t visszhangzó, mellőzött IV. felvonásért, a többi „húzás”-ról nem is szólva. Abban, hogy az intrikus és ingatag figurák jellemtelensége már karikatúrába hajlik, szintén nem találhatunk kivetnivalót.

De vajon jól tette-e azt Hubay, hogy - kivált a mű első felében - magát Lóránt

356