Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Farkas István: Tallózás a "hűséges" város körül
FARKAS ISTVÁN Tallózás a „hűséges” város körül Idestova hét évtizede, hogy elkerültem szülővárosomból, Túrócszentmártonból a Dunán túlra. Mártonban, a szlovák „Mekkában” kétnyelvű voltam. Alig tanultam meg beszélni, máris különbséget tudtam tenni az emberek között, hogy kivel kell magyarul, kivel pedig szlovákul beszélni. Édesanyám, aki leánynevén Siposs Erzsi a pesti Divatbazárba is írt verseket, Mártonban a magyarul megjelenő Felvidéki Híradó munkatársa volt, ahova verseket és tárcákat írt. A Dunán átkelve Csornán telepedtünk le, ahol édesapám a járásbíróság telekkönyvvezetője volt. Ma is látom magam, amint mindjárt az első nap körülvettek az utcai gyerekek. Mivel ismeretlenek voltak, a Mártonban használt óvóintézkedéshez nyúltam, azaz azt mondtam nekik: „Ides prec! i(Igyes precs, mész innen!)” Azt hiszem, sok fiú volt, aki csornai tartózkodásunk idején valódi nevemet sem tudta. De nem is volt fontos, hiszen iskolába még nem jártam, s egyébként ott már mindenkivel csak magyarul beszéltem, ami meggyorsította a feledést, úgyhogy hónapok múltán már nem tudtam szlovákul. Sopron megyei életem első állomásához, Csornához, két feledhetetlen élmény is fűzött. Az egyik az volt, hogy sűrűn hullottak a megszolgált fényes krajcárok. Velünk szemben terült el a premontreiek hatalmas kertje, ahol narancs- és citromfák is nőttek, s amelynek főkertésze minden áldott reggel egy korona két fillért (akkoriban ötvenegy krajcárnak mondták még, hiszen nemrégiben vezették be a koronában való számítást) nyomott a markomba, ezért egy doboz Virginiát vettem, a krajcár az enyém maradt. Csak évek múlva tudtam meg, hogy a legerősebb cigarettát szívta, én sohasem tudtam rászokni. A premontreiek tájáról átmentem a tér másik oldalára, ahol az iskolatestvérek laktak, bátyám hozzájuk járt iskolába. Ott néha felállítottak az asztalra és nekem hangosan szavalnom kellett, aminek jutalma szintén egy-két fényes krajcár volt. A bíróságnak sötét épülete volt, előtte nagy fák. Mi közvetlenül a bíróság mellett laktunk. Sokszor járt hozzánk Damjanovich bácsi, a nyugalmazott járásbíró, aki - ha utólag jól sejtem - kékszemű volt, édesanyám kedvéért járt sokat hozzánk. Házvezetőnője, Póli néni, Rábatamásiból származott, nagyon szeretett engem. Azt is megengedte, hogy kutyájuknak ebéd után én nyújtsam át a kötelező két kockacukrot. Egy nyári délután éppen a mi folyosónkon jelent meg a bácsi, akit én messziről így köszöntöttem :- Kezét csókolom, rosszkor tetszett jönni, mert édesapa a hivatalban van, édesanya pedig a budiban kakái! Szegény édesanyám talán egy óra hosszat sem mert kijönni, de a bácsi sem mutatkozott napokig. A bíróságon túl, a másik oldalon, azt hiszem egy saroképületben lakott a bíró. Jómódú gazda lehetett, mert több ló nyomtatott neki gabonát. (Máig sem kell keresni a szólás-mondás eredetét, hogy nyomtató lónak a száját nem szokták bekötni, hiszen szinte magam előtt látom, amint egy-egy ló odakapott a csépeletlen gabonához.) S ha már erre is emlékszem, emlékszem arra a nagy tűzre is, amely egy déltájban ott ütött ki és rémületbe ejtette a kisvárost. Mi gyerekek ide-oda szaladgáltunk, bár a tűz közelébe nem mertünk menni. A pernye beröpködött a mi udvarunkba is. Itt, Csornán láttam az első vetített filmet. A főtéren volt egy ponyvasátor. A 349
