Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Farkas István: Tallózás a "hűséges" város körül
némafilm egyik jelenetét ma is magam előtt látom. Egy férfi fehér éjjeliedénnyel járkál a tejesasszonyok között. Az egyiknél megáll és tejet méret az éjjelibe. Az asszonyok nevetnek, de a tejet azért belemérik. A vevő azonban megízleli a tejet, valahogy nem tetszik neki, erre visszaönti a nagy tejeskannába. Az asszonyok megrökönyödve nézik a jelenetet, mi pedig nevetünk. Egy másik alkalommal cirkuszi mutatványokat végeztek a ponyva alatt. Előadás közben aztán olyan forgószél keletkezett, hogy pehelyként kapta fel a ponyvasátrat, minket is magával vitt és csak nagy nehezen találtunk haza, holott mindössze száz lépésnyire laktunk. Talán már Csornán nyilvánult meg álmodozó természetem, mert egyszer elaludtam az óvoda kertjében a homokban. Édesapám lélekszakadva keresett mindenhol, míg késő este ott találtak alva a homokban. Legjobban talán a „szürke nénik” (az apácák, óvónőink) örültek, hogy épségben rámakadtak. Édesapámat nyugtalan természete mindig vándorlásra késztette. Mintha megérezte volna korai halálát, már csak hegyes vidékre kívánkozott. így került be a soproni törvényszékhez, s így lettem én a „hűséges” város egyik polgára, aki közel három évet töltöttem Sopronban. Nemrégiben olvastam Sík Endrének, a volt magyar külügyminiszternek, egyetlen testvérbátyám, Farkas Gábor volt moszkvai egyetemi tanár barátjának visszaemlékezéseit „diplomata” korára, ahol többek között azt írta, hogy a soproni Lővérekbe ment nyaralni, pihenni. Nem is csodálkoztam, hogy ez a hely annyira tetszett neki. Édesanyám, aki nosztalgiát érzett a Fátra után, most megint megtalálta kedves hegyeit. Ott volt a Lajta, a Rozália, messziről Brennberg, közelebbről a Műk kilátó, a Kecske patak és még sok-sok hely, ahova tavasztól őszig különösen a sokat bent ülő emberek szívesen kijártak. Nekünk, gyerekeknek mindig akadt játszóhely a Libamalomnál, a Bécsi dombon vagy akár a Neuhofban is (mert az Erzsébet kertet mi is csak annak neveztük), s ha tél vagy rossz idő volt, akkor is találtunk helyet az utcán vagy más helyen. Sopronban kiki elfoglalta a maga helyét. Édesanyám ki sem rakta minden szegényes holminkat, mert tudta, hogy édesapám egy évig sem érzi jól magát az új lakásban. Soproni életünket a Kossuth Lajos utcában kezdtük, innen az Üjteleki utcába mentünk. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy már a Szent György utcából, majd az Ógabona térről járok iskolába. A Kossuth Lajos utca azért tetszett, mert közel volt a Déli pályaudvar. Emlékszem rá, milyen jó volt az emeleti lakás ablakából nézni a dán királyt, aki főhercegi esküvőre érkezett Sopronba. Ablakunk alatt szokott eljárni nevelőjével a későbbi Károly király, a kis főherceg is. Senki sem látta benne a jövendő királyt, hanem a bottal, virággal hazatérő diákgyereket. Az utca egyik kertjének rácsozata mögött egy nyírt szárnyú gólya lépkedett méltóságteljesen. Közel volt az óvoda, nem kellett félteni, hogy kocsi vagy villamos elgázol. Mert a soproni villamos is újdonságot jelentett életünkben. A sárga kocsik csörömpölve rótták útjukat, az Üjteleki utcában is velünk maradtak, mert ott haladtak el ismét az ablakaink alatt. (Emlékszem rá, mennyire bántott, amikor arról értesültem, hogy Sopronban felszedték a villamossíneket, nem fizetődött ki a villamos. S ugyanez a sors érte másik gyerekkori városomnak, Pécsnek a villamosát is, bár azt már nem láttam, mert a villamost 1911-ben építették, mi pedig már előbb elköltöztünk onnan. Régi ismerős városaim közül csak Szombathely maradt hű a villamoshoz.) Sopronban kezdődött meg „felnőtté” válásom, amikor 1906 szeptemberében beírattak a Sopron-belvárosi római katolikus elemi fiúiskola I b osztályába. Még ma is elismételgetem az iskola hosszú nevét, de ezt akkoriban így kellett mondanunk, hogy más iskolával össze ne tévesszenek. Tanítónk egy nagybaj szú, nagyon kedves ember volt, Skerlán Gyulának hívták. Amikor hosszú évekkel később azt hallottam róla, hogy 350
