Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Z. Szabó László: Víz... víz... erdő...
Halat sovából kimosván, tedd fel véle, főzd meg jól a mint illik, abba bors, gyömbér, szegfű, só, méz, hogy jó édes legyen, és jó melegen add fel.” A víz az évszázadok során a meggazdagodás reményét élesztgette bennük, amikor a Duna finom homokjában megcsillantotta az arany fényét. Ez a két foglalkozás szinte egész életében a vízre kényszerítette az embert, a vízen telt élete. A Szigetköz apróbb és nagyobb falvainak a lakossága - a múltban a földesúri hatalom árnyékában - a szabad emberek világáért óhajtozott. Inkább vállalta a szegénység bizonytalan hétköznapjait, készítette halászszerszámait, maga eszkábálta aranyász felszerelését, látástól va- kulásig a vizet járta. Biztosabban mozgott a Duna tetején, mint a szilárdabbnak tűnő szárazföldön. A nagy halról álmodott mint egy múltbéli Santiago és a hatalmas aranyrög váratlan felbukkanásáról. És szegény maradt mindenkor. Mert amikor úgy tűnt, hogy szorgos munka nyomán kissé könnyebbre fordult a sorsa, akkor a mindennapos társ, a víz vált ellenségévé. Múltba hullt hétköznapjairól dalai igazítanak el, amiket kesernyés öngúnnyal szült a népi fantázia: Halász, vadász aranyász, üres zsebbe kotorász, ka szegény is, vígan él, egész nap csak vizet mér. Ennek egy másik, ismert változata így maradt fenn: Sokat fárad a vadász, ritkán szárad a balász, mind rongyos az aranyász. A történelem során a víz a kiismerhetetlen szigetvilágban a betörő ellenség ellen is védelmet nyújtott. Tatár és török fordult meg e tájon, de az ország többi részéhez képest nem tudta tartósan birtokba venni. A XIX. század elején francia gárdisták jártak erre, Napoleon katonái, de gyorsan vagy szárazabb vidékre húzódtak, vagy végleg itt ragadtak víziembereknek, mint a még ma is élő Ampiel, Lauer családok ősei. Negyven- nyolcban és negyvenkilencben ha véletlenül erre vetődött a császári sereg egy-egy osztaga, pár ügyes, vizet ismerő nemzetőr gyorsan elintézte sorsukat. Ám nemcsak az ellenséggel történt meg, hogy víziútra indulván nem tért meg soha. Hajósok, halászok is jártak így. Persze másfajta tragédiák is estek errefelé. A vízre kelő ember a szigetek útvesztőiben néha örök bolyongásra kényszerült, vagy mások gonoszságából eltűnt. A család megsiratta őt, a nép éneke pedig megőrizte. Az emlékezetnek, figyelmeztetőnek. Szép románcok egyikében-másikában még ma is fel-felsír sanyarú sorsuk: Szegény Dali Mári de sokat szenvedett, mikor a ladikbul a Dunába esett. Ki is úszott véna, ki is tudott vóna, de a huncut mónár visszataszította. Csillagok, csillagok szépen ragyogtatok, kedves szeretőmnek utat mutassatok. Harangok, harangok szépen hangozzatok, kedves szeretőmnek szép verset húzzatok. Nyílnak már a rózsák a hegyek tetejin, hervad az a mónár a börtön fenekin. Mert hát „mónárok” is éltek itt. Valaha a vízimalmok egész sora állott a Dunán. Fontosságára, hasznára elegendő egy-két adat előszámlálása: V. István a Győrnek adott 339
