Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 4. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Z. Szabó László: Víz... víz... erdő...

kiváltságlevelében emlegeti a szigetközi Malomsok községet, amelyik éppen a hajós­molnár mesterség fontosságát igazolja. A régmúltban, de a századvégen is itt őrölték a Kisalföld gabonájának jó hányadát. E vízen lakó embereknek mesterségükért azonban sok harcot kellett vívniok: a földesurakon kívül a városban lakó céhbeliekkel is. Sza­baddá válásuk csak a XVIII. században következett el, amikor 1778-ban a kisbodaki, lipóti, ásványi, nagybajesi, véneki molnárok Hédervár székhellyel megalakították a Szigetközi Mónár Céhet. A hajósmolnárok zakatoló vízibárkái a véneki és a nagybajcsi malomrévben végezték munkájukat, hogy azután a XIX. század utolsó negyedétől las­san, szép lassan pusztuljanak, vesszenek, és végül századunk derekára csak néhány üsz­kös gerenda maradjon a nagybajcsi állás malmaiból például Écsi Benedek molnár­mester pajtájában. A táj, a folyópartok, a fákkal, füzesekkel kísért utak, csendes tocsogók, haragos szavú forgók, a méltóságosan hömpölygő Öreg-Duna s a csufondárosan hancúrozó ágvizek kísérnek ma. Ezek kísérték a múlt emberét is. Érthető, hogy a költőt is elbű­völte. A XVII. század derekán Liszti László a barokk elragadtatott hangján így éne­kelt róla: Vágynak szép vizei, akiknek ízei Folydogálják határit, Zöldellő erdei s virágzó mezei, Kik terjesztik híreit, Az égig emelik s így tündököltetik Nemzetes szép címerit. A Szigetköz tája ma is a legvarázslatosabbak közé tartozik. Ha a ma embere ladikba száll, s bolyongani kezd a megszámlálhatatlan ágvizek közt, nemcsak az erdők ko­szorúja kíséri. Valóban az jut eszébe, amit a letűnt századok itt lakó emberei hirdet­tek: „Az aranyászt, a halászt a szabad Duna szabadságra szülte.” Megjárva a vizet, az erdőt s a falvakat a ma embere is „tündököltetni szeretné” Szigetköz „címerit”. Ezért vállalkozik bemutatására. KOKAS IGNÁC: ESTE FALUN 340

Next

/
Oldalképek
Tartalom