Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 4. szám - DIÁK ÍRÓK - DIÁK KÖLTŐK II. ORSZÁGOS TALÁLKOZÓJA - Marék Antal: Műtét

kezem. Furcsa kis fájdalom nyilallt a hasamba, amit észre kellett vennem. Lehet, hogy beképzelés volt, de lehet, nem. Hogy aztán kaptam-e újabb injekciót, nem tudom. A továbbiakban nem éreztem semmit.

A műtét némán folyt, és volt ebben valami csodálatos. Arra az időre gondoltam, amikor még a narkózis bevezetése előtt lekötözték a beteget, akinek jajveszékelése betöltötte a szobát. A sebész veszedelmes gyorsasággal dolgozott, hogy a beteg szenvedéseinek idejét lerövidítse. Milyen nyugodtan dolgozhat a barátom, nem kell sietnie, ráérősen varrhatja össze a meglazult hasizmokat és a kötőszöveteket.

Szinte összerezzentem, amikor barátom közölte velem, hogy készen van. Hát csak ennyi volt az egész? Semmi drámai fordulat, amit később reszkető hangon mesélhetnék el barátaimnak, rokonaimnak és ismerőseimnek? Szinte szégyelltem magam, hogy csak ilyen egyszerűen zajlott le a műtétem. Ezért utaztam annyi kilométert, hogy most csak úgy leemelnek a műtőasztalról és beraknak az ágyamba?

Akkor még nem tudtam, hogy a java csak most következik.

Óvatosan átemelnek a tolókocsira. Most már körülnézhetek, látom Z-t, ahogyan lehúzza kezeiről a gumikesztyűket. Már nem visel maszkot sem. Mosolyogva megáll mellettem.- Hanem annyit mondhatok, hogy vacak hasizmaid vannak. Alig tudtam összestoppolni őket.

Hát erre bizony nem gondoltam. Leéltem annyi évet és fogalmam sem volt róla, hogy gyengék a hasizmaim. Szinte sértésnek vettem barátom szavát. Kérem, én minden nap leúszom ennyi és ennyi métert a Lukácsban! Ezt még senki sem mondta, hogy gyenge a hasfalam. Kérem, én nagy súlyt emeltem, mert nem szeretem a hordárokat, és magam cipelem a bőröndjeimet utazásaink alkalmával. Nekem lenne gyenge a hasfalam? Igaz kérem, hogy mégsem volt erős, hiszen a lágyékomban egy nyavalyás diónyi kitüremkedés jelentkezett!!!

Mindebből persze egy szót sem szóltam, csak magamban társalogtam. Mi értelme lett volna a tiltakozásomnak, hiszen az imént ő látta a hasizmaimat.

Végiggurulunk a folyosón, még mindig nem fáj semmi. E pillanatban még nagy legény vagyok, ha hagynának, gyalogosan is elmennék a szobámba.- Fájt? - kérdezte ágyszomszédom.- A, semmit sem éreztem - válaszoltam. A hangom azonban olyan volt, mintha messziről szóltam volna. A szám is csak nehezen engedelmeskedett a hangképzésnek, amin felette csodálkoztam. Hiába, tele vagyok novokainnal vagy prokainnal, mit tudom én, mivel érzéstelenítettek, és amíg az ki nem ürül, addig ér néhány kellemetlen meglepetés.

Felemeltem a kezemet és elcsodálkoztam. - Nagyhullámú kéztrémor - állapítottam meg. S eszembe jutottak foghúzásaim, amikor az érzéstelenítő szer hatására hosszú ideig remegett a kezem. Nem baj - gondoltam, meg kell várnom, amíg kiürül belelem a sok érzéstelenítő szer, amit belémfecskendeztek.

Sokáig feküdtem hanyatt, nyitott szemmel. Néha felemeltem a kezem és figyeltem, hogy remeg-e még? Remegett. Aztán megpróbáltam megmozdulni. És itt ért az első kellemetlen meglepetés. Nem volt semmi erőm.

Az volt a rögeszmém, hogy a nyíláson keresztül, amit rajtam ejtettek, kiröppent belőlem valami. Életerő vagy mit tudom én mi. Különösnek találtam, hogy az orvosoknak nem jutott eszébe kideríteni, mi történik az operált beteggel ilyenkor? Gondoljuk csak meg, egy kis vágás, amit aztán összevarrnak. Indokolhatja-e ez a kis műtét azt, hogy a szervezet teljesen leálljon, az izmok megbénuljanak, a végtagok ne engedelmeskedjenek az ember akaratának?

Ezt a kétségemet megemlítettem később a barátomnak, de ő csak mosolygott rajtam.