Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - DIÁK ÍRÓK - DIÁK KÖLTŐK II. ORSZÁGOS TALÁLKOZÓJA - Marék Antal: Műtét
Délben jött az ebéd. A kerekes kocsi végigzörgött a folyosón, minden ajtónál megállt, és pillanatok alatt, bámulatos gyorsasággal mindenki megkapta az ebédjét. Az étel ízes volt és elegendő. Azután bejött a diétás nővér és megkérdezte, hogy ízlett-e az ebéd? Megnyugtattam, minden kitűnő volt. Közben előkelő hotelban éreztem magam, ahol az igazgató sűrű hajlongások között megkérdezi, hogy elégedett-e a kedves vendég az étellel, az itallal és a kiszolgálással? Két óra van már, amikor jön a nagyvizit. A professzor és kísérete. Barátomra nem ismerek rá. Az arca fáradt, egész délelőtt operált. Mosolyogva lép ágyamhoz.- Este érted jövök kocsival. A feleségem vár vacsorára. És itt a kispárnád. Egyszerre kiment az álom a szememből.- Köszönöm szépen, de arra kérlek, ne gyere értem. Hadd menjek gyalog!- Eltalálsz hozzánk?- Bekötött szemmel is - hazudtam.- No jó. Akkor hét órára várunk. Az idő lassan telt. Fél hatkor elemi erővel tört rám a mozgás utáni vágy. Sietve ledobáltam magamról a pizsamámat, és percek alatt készen voltam. A gyors öltözködést megszoktam gyakorló orvos koromban. Amikor éjszaka felcsengettek súlyos beteghez, pillanatok alatt bújtam a ruhámba. A hálóholmit magamon hagytam, sált tekertem a nyakam köré. A kabátot útközben rángattam magamra. Nem egyszer történt, hogy a kapualjban utolértem azt, aki értem jött, de most nem volt annyira sürgős. Indultam kifelé. A nővérek szobája előtt kellett elmennem. Az ügyeletes nővér csodálkozva nézett rám.- A professzor úrékhoz megyek - mondtam. Magam mögött hagytam az irdatlan nagy épületeket, amelyek fenyegetően álltak a kora estében. A fényárban úszó hatalmas ablakok mögött szenvedő és reménykedő emberek éltek. Hatalmas üzem ez, aki tervezte, nem takarékoskodott sem az idővel, sem a térrel. Milyen szép lehet ez nyáron, a kórház területét átszelő kis patakkal, nyári virágokkal, virágzó bokrokkal és töméntelen fával! De mindez a decemberi ködös estében inkább félelmetesnek tűnt. Pontosan hét óra, amikor becsöngetek a barátomhoz. Kedves családi kör fogad. Barátom arca sima, kedélye a régi, úgy tűnik, megvolt a délutáni alvás. Televíziót nézünk, aztán jöhet a vacsora. Mindenről beszélünk, csak a műtétről egy szót sem. A feleségem azonban hiányzik. Szívesen hallgatom társaságban dallamos beszédét, muzsikáló nevetését. Nélküle nem is vagyok olyan nagy legény a társaságban, mint vele. Máskor én viszem a szót, szellemeskedem, gesztikulálok, szórakoztatom a vendégeket és önmagamat. Oroszlán jegyében születtem. Baj csak akkor van, ha más is akad, aki csillogni akar, aki elveszi tőlem a szót és magára vonja a társaság figyelmét. Ilyenkor egykettőre elszontyolodom és alig várom, hogy elinduljunk hazafelé. Kilenc óra sincs, amikor illedelmesen elköszönök, és megindulok vissza a kórházba. Lassan megyek, hogy minél későbben érjek oda. Érthető ugyan ez a húzódozás, de nincs sok értelme az egésznek. A kórház nincs messze. Ügy tűnik, minél lassabban megyek, annál hamarább érkezem oda. Besettenkedem az épületbe, és már korántsem vagyok olyan nagy lestény, mint amikor eltávoztam innen. Holnap még szabad napom lesz, de holnapután . .. Semmi esetre sem kérek engedélyt, hogy ismét kimehessek. Nem szeretek kérni. Ügy vettem észre, hogy barátom az ilyenekben és ehhez hasonlókban szigorú ember. Már pedig feltettem magamban, hogy ezzel a barátsággal nem élek vissza. Az sem ok a lázadozásra, hogy orvos vagyok. Ugyanolyan jogok és ugyanolyan kötelességek illessenek meg engem is, mint a többieket. Nehezen alszom el. Rámtör a kórházi élet réme, az álmatlanság. Csodálatosképpen 3D
