Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 4. szám - DIÁK ÍRÓK - DIÁK KÖLTŐK II. ORSZÁGOS TALÁLKOZÓJA - Marék Antal: Műtét

a sötétségben nem a szép és nem a jó emlékek rohannak meg, hanem a rosszak. Életem egy-egy szakaszára kellett gondolnom, amikor homlokegyenest mást kellett volna tennem, mint amit akkor tettem. Bár lehet, hogy mai fejjel is pontról pontra ugyanazt cselekedném. Most utólag furdal a lelkiismeret azok miatt az idős emberek miatt, akiket könnyedén küldtem a sebészi kés alá.

Forgolódom az ágyamon, a kölcsönkapott fejpárnát igazgatom forró fejem alá. Most meg azt próbálom, hogy nem gondolok semmire. De nem megy ez sem. Mintha villám hasítaná át a sötétség kárpitját, villámfényénél ismét felbukkannak a gyűlölt képek. Mintha arra várnának az események, hogy most, ebben a pillanatban, a megyei kórház kiskórtermében rendet kell teremtenem az életem volt zűrzavarában. Rendet, amely akkor sem sikerült, és nem is sikerülne ma sem. Nem tehetek mást, mint követem a baljós események pályáját, mint a szputnyik, amely nem szabadulhat a Föld vonzásától.

Holnapra gondolok, amikor nem lesz semmi más tennivalóm, mint elkészülni hol- naputánra a műtétre. Akkor nem lesznek ilyen sötét gondolataim, elkap a gépezet, és sodrása visz az ismeretlen események felé.

Örömmel fogadtam a reggeli zajt, amely az életet jelentette, a hétköznapot. Világosságnál már nincs hatalmuk a sötét árnyaknak.

Kedvem lett volna rágyújtani, de reggeli előtt nem lehet. A reggelit pedig nyolc óra előtt sohasem hozzák. Mit csináljak? Ja igen. Megborotválkozom.

Alighogy elkészültem, bejött a barátom. Egyedül, slepp nélkül, látogatása nyilvánvalóan magánjellegű volt. Beszélgetni kezdtünk. Most! - gondoltam izgatottan - most dől el, sikerül-e a tervem vagy sem. Igyekeztem közömbös lenni, nehogy a barátom észrevegyen valamit.- Kérlek, szeretném, ha hamarosan megoperálnál - mondtam könnyedén - mielőtt feleségem megjön.

Kicsit gondolkozott, aztán megszólalt:- Rendben van. Holnap reggel megoperállak.

Megnyugodva feküdtem vissza az ágyba. Megtörtént. A többi már nem az én dolgom. Kiírják a táblára a műtétemet, és a kis közösség tudni fogja kötelességét. Jó félórát szundítottam. Ez a félóra többet ért, mint az előző éjszaka.

Ez a nap meglehetősen lassan telt el. Feküdtem az ágyban és figyeltem, ki mikor jön és mit csinál velem. De nem történt jóformán semmi. A világ nem rendült meg, a kórházi élet folydogált megszokott medrében. Végre este nyolc órakor történt valami.

Bejött a szobába a nővérek közül a legcsinosabb és megkért, keljek fel és jöjjek

vele.- Minek? - kérdeztem gyanakodva.- Beöntést adok - válaszolta egyszerűen.- Azt már nem. Küldjön egy idős, csúnya nővért, az megcsinálhatja a beöntést.

A nővér mosolygott. Valahogy így mosolyog az anya gyermekére, amikor valami kellemetlen procedúrára kell rábeszélnie.- Tessék csak nyugodtan jönni. Nincs más, aki megcsinálja. Különben is semmi az egész. Gondoljon arra, hogy holnap lesz a műtét.

Megadóan feltápászkodtam és követtem a nővért. Nem mondom, hogy vonulásunk diadalmenet volt. Ügy néztem ki, mint egy bűnös, akit kihallgatásra visznek. A folyosó végén volt egy öreg fürdőszoba, ott megállapodtunk. Körülnéztem a tágas helyiségben, mint az elítélt a kínzókamrában. A hatalmas, kopott zománcú fürdőkádon kívül vedrek, csebrek és ágytálak sorakoztak a sarokban. A nem éppen üdítő környezetet kiegészítette még egy ócska heverő. Nos, ide fektetett oldalvást a nővérke, a készüléket megtöltötte vízzel s mire feleszméltem, már áramlott belém a meleg víz az ebonit csövön keresztül.

318