Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 4. szám - DIÁK ÍRÓK - DIÁK KÖLTŐK II. ORSZÁGOS TALÁLKOZÓJA - Marék Antal: Műtét

lyosó bútorait tologatták, háborús cselekményként hatott. Kiskaliberű ágyúlövések követték egymást. Ugyanakkor a takarítónők jó távolból hangosan megbeszélték az előző nap eseményeit. Nem tudom más kórházakban hogy van, de itt az egészséges, nyers vidéki élet jelenségeként kellett elfogadnom. Nem is haragudtam érte, egyenesen ínyemre való volt, hogy az élet ilyen hangos. Odahaza délutánonként felhangzik a térről a futballozó fiatalok zajongása. Nem zavartak soha, egy pillanatra sem, élvezettel figyeltem játékukat. Kiáltozásuk hozzátartozott a játékhoz.

Reggeli előtt soha nem gyújtok rá. Ez nálam olyan szabály, amelyet minden körülmények között betartok. A baj csak az, hogy itt későn hozzák a reggelit, s két órát kell várnom, amíg vékony szivarom egy darabkáját fogaim közé illesztve az első szippantással a teljes boldogság révületébe juthatok. Hát ez így nem jó, de mit csinálhatok? Ám végül az a pillanat is eljön, amikor fel s alá sétálok az üres folyosón és kedvemre füstölök!

Alig végzek a szivarral, kezdődik a kisvízit. Fiatal, nagyon szimpatikus orvos lép a kórterembe. Leül a mellettem levő üres ágyra, és kitölti a kórtörténeti lapot. íme, velem is törődnek, megkérdezik mióta vagyok beteg, hogyan vettem észre a bajomat, van-e valami más betegségem is. Nem, nincs semmi panaszom - mondom - pedig jólesett volna istenigazában kipanaszkodni magam. Milyen szép, hogy akad valaki a városban, akit érdekel az én bajom, aki megkeresi a módját annak, hogy segítsen rajtam.

Emlékezetemben felmerül a Baross utcai belklinika, ahová egyszer halmozott extra- systoléim miatt bekényszerített a családom. Bejött az osztályos orvos, és leült az ágyam mellé, ugyanúgy, mint ez a fiatal kolléga. Akkor még vágytam arra, hogy az én panaszaimat is meghallgassa valaki. Igényt tartottam rá, nem is tudom, miért? Az osztályos orvos idősebb, fáradtabb kolléga volt, mint a mostani, és várakozóan tekintett rám. Felültem hát, mert elhatároztam, hogy gondosan beszámolok a tünetekről, ahogyan az egy orvoshoz illik. A következő pillanatban azonban észrevettem arcán az unalom fáradt jisleit, mire néhány banális szóval befejeztem mondanivalóimat. A déli vizitnél bejött a professzor. Na most - gondoltam - most elmondhatom az egészet, úgy, ahogyan történi. De erre sem került sor. Kiderült, hogy a professzorral is együtt voltam a fronton. Lftült az ágyam szélére és elbeszélgetett velem. Nem a betegségemről, hanem a nagy hidegről, ami alaposan próbára tett bennünket, a visszavonulás borzalmairól, majd a hazatérés örömeiről. Aztán elment. Két nap múlva kiírattam magam.

Ezen az első délelőttön történt még valami. Be kellett mennem a műtőbe, hogy sebész barátom megvizsgáljon. Jólesett biztos mozdulata, ahogyan keze végigsiklott a testemen. Köhögnöm kellett, hogy megtalálja a sérvkaput.- Na jó - mondta -, most hazamegyek és készülök erre a műtétre, mert bevallom,, régen csináltam.

Mosolyogva állott a vízcsaphoz, hogy megmossa a kezét.- Most pedig menj le a leleteiddel a belgyógyászatra, s ott megmondják, hogy operálhatunk-e?

A belgyógyász kellemes modorú, testes ember volt. Még ketten voltak előttem, és amikor azokkal is végzett, szólított engem is. Sztetoszkóppal vizsgálta a tüdőhangokat,, a szívhangokat, majd lefektetett és megtapogatta a hasamat. Vérnyomásmérés következett. Ügy látszik, rendben talált mindent, mert felöltözhettem.

Közben a főorvos átment a szomszéd szobába, és lediktálta a leleteimet. A műtét, elvégezhető - hallottam tisztán a zárószavait.

Hát ennyi volt az egész. Fájdalommentes rutinvizsgálat, aminőt minden orvos napjában sokszor elvégez.

Visszaballagtam a szobámba és lefeküdtem. Érdekes, mennyire kifárasztott ez a két vizsgálat. Bekapcsoltam a rádiót, könnyűzenét sugárzott a Petőfi adó. Aztán olvasni próbáltam, de figyelmem állandóan elkalandozott valamerre.