Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 4. szám - DIÁK ÍRÓK - DIÁK KÖLTŐK II. ORSZÁGOS TALÁLKOZÓJA - Marék Antal: Műtét

volt, de kívülünk senki sem tartózkodott az étteremben. Letelepedtünk egy asztalhoz, távol a zenekartól, majd nagysokára egy pincér is előkerült. Vacsorát és sört rendeltünk. A sör meleg volt, a vacsorára várni kellett. Ez azonban nem zavart bennünket. Felelevenítettük közös háborús élményeinket, minden második szavunk az volt: emlékszel? Szabályosan úgy, ahogy az ilyenkor lenni szokott.

Aztán jött a vacsora. Hagymás rostélyost rendeltem, barátom halászlét. Mindent forrón kaptunk, de a halászléhez hiányzott a kanál. Mire feleszméltünk, a pincér eltűnt egy titkos ajtón. Nosza, megindult a kanálvadászat. Barátom volt az ügyesebb, az egyik üres asztalnál talált egy kanalat. Miután a zenekar nagy élvezettel végignézte különös barangolásunkat az asztalok körül, játszani kezdett.

Vacsora végeztével újra beszálltunk az autóba, és pár pillanat múlva már ott is voltunk a kórház kapujánál. A dudaszóra megnyílt a kapu két szárnya, s én ámulva néztem körül. Mintha óriások birodalmába kerültem volna! Hatalmas területen behemót épületek álltak jobbra, balra. Átmentünk egy kis hídon is, amely alatt patak folydogált, majd odakanyarodtunk a sebészeti pavilon elé. A portás tisztelgett, és kitárta előttünk a lift ajtaját.- Hát, ez az én birodalmam - mondta a barátom, amikor felérkeztünk az emeletre.

Felnéztem az egyik ajtószárnyra, ott díszelgett a neve.

Kicsit szótlan voltam. Elképzeltem, hogy ez az épület lesz hetekig az otthonom. Kis szorongást is éreztem a szívem táján. Az ördögbe is, csak nem félek? Hiszen nem idegenbe jöttem, itt van a barátom, ő a főnök, és bizonyára törődik majd velem. Lám, kijött elém az állomásra is, elvitt a város legjobb éttermébe, ahol tányérhoz illeszthető szálkatányér volt ugyan, de a kanál hiányzott.

Szégyelltem magam, hogy üres kézzel megyek, barátom mindkét kezét elfoglalja két bőröndöm. Próbáltam elvenni legalább az egyiket, nem engedte.

Önállóságom és biztonságom minden lépésnél kisebb és kisebb lett. Ugyanazt éreztem, mint az a sok-sok beteg, aki belép a kórház kapuján és életének a felét hozza csak magával.

Egy beszögelésben álltunk meg. Feltárt egy ajtót és betessékelt. A szoba kicsi volt, mindössze három ágy állt benne, a villany lágyan világította meg a falakat.- Kispárna nincs?

Ohó, a kispárna. A család által annyiszor megmosolygott különös szokásom! Képtelen vagyok kispárna nélkül aludni! Még a frontra is vittem magammal egyet, és amikor visszavonulás közben tárgyaimat mind elszórtam, a kispárna velem maradt végig. Ügy szorítottam magamhoz, mint egy kedvest.- Holnapig majdcsak megleszel valahogy. Reggel hozok neked otthonról egyet.

Mit tesz ilyenkor a dohányos ember? Rágyújt. Néhány szippantás a megszokott

Virginiából, és kibékülök sorsommal. Kibékülök? Szó sincs róla. Csak éppen elfogadom a helyzetet, hiszen magam szántam magam a műtétre. Ki kényszerített rá? Senki. Vannak emberek - s ezt orvosi praxisomból tudom -, akik évtizedekig hordozzák sérvüket anélkül, hogy műtétre gondolnának. De nekem akadt egy hetem, amikor kellemetlen jelenségeket észleltem magamon, és a környező területen aggasztó jelek mutatkoztak. Volt néhány nap, amikor prosztata rákra gondoltam, és volt olyan is, amikor végbél- rákra gyanakodtam. Nem mondtam ki a rák szót, nehogy a szervezetem meghallja, és csakugyan hozzákezdjen a test bizonyos részén az értelmetlen és nagyon fájdalmas kimenetelű sejtszaporodáshoz. Ha lúd, hát legyen kövér - gondoltam. De mindkét „rákos” megbetegedésem néhány nap alatt meggyógyult.

Nagy nehezen elnyomott az álom.

Reggel fél hatkor odakint még sötét volt, amikor bejött a nővér, felkattintotta a lámpát és hónom alá dugta a lázmérőt. Ugyanakkor odakint a folyosókon megkezdődött a nagytakarítás. Ahogyan a vizes küblit lecsapták a folyosó kövére, ahogy a fo315