Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - DIÁK ÍRÓK - DIÁK KÖLTŐK II. ORSZÁGOS TALÁLKOZÓJA - Marék Antal: Műtét
Utolsó este. Egyedül maradok a szobában. Búcsúzom sokemeletes könyvespolcaimtól, a sok-sok könyvtől, amelyek minden darabját én válogattam össze. Még végigsuhan szemem a festményeken, grafikákon, fényképeken, amelyek befedik teljesen a falat, külön búcsúzom a Santa Fe-től. Ez a kis mozdony egy éve áll a könyvespolcom lapján, hitvány kis jószág, made in Spain. De mozdony így is, aranyozott kerekekkel és hótakarítóval, fekete ebonit testtel és kéménnyel. Amikor ránézek, mindig az utazásra gondolok, azokra az utakra, amelyeket már megtettem, és azokra, amik még hátra vannak. Hosszasan nézem a kis zenélő holland szélmalmot, amely konokul ismétli a Tulpen von Amsterdam kezdetű dal egyik strófáját, miközben akadozva forgatja szélmalomkerekeit. Az asztalomon megkezdett írások, jegyzetek, könyvek, füzetek drámai összevisszaságban. Sok-sok torzó, mert hivatásom nem adta meg soha a tartós alkotás nyugalmát. Az ember mindennap újra kezdi az életét, s folytatja jól-rosszul ott, ahol előző nap abbahagyta. Azért bízni kell az időben, ebben a hűtlen, örökké rohanó barátban. Talán eljön egyszer az a pillanat, hogy minden elrendeződik körülöttem. A tárgyak egyszer majd glédába állnak, hogy elbúcsúzzanak tőlem. Igen, lassan gondolni kell arra, hogy itthagyok mindent, amit egy életen keresztül összehordtam. Talán jó lenne megkönnyíteni a hátramaradottak dolgát, mit tartsanak meg, mi az, ami szemétre kerülhet. Ezt a válogatást csak én végezhetem el hátralevő éveimben, ha lesznek még ilyenek. Ennyivel tartozom magamnak és nekik. A vonat fél kettőkor indult a Déli pályaudvarról. Sikerült elérnem, hogy az állomásra nem kísért ki senki. Nem szeretem, ha a peronon áll valaki, hogy a vonat megindulásakor búcsút intsen utánam. A búcsú szertartását igyekeztem mindig a legrövidebbre fogni. Az idő nyirkos, a napnak hűlt helye. Fázom. Ez az az idő, amit tiszta szívemből utálok. Az embernek ilyenkor az az érzése, hogy egy hideg, nedves kéz tapogatja a hátát. Már a vonat indulása előtt felfedeztem az útitársak között Zorbát, a magyart! Nagy szál férfi, kissé hajlott háttal, sárga, ritkás fogakkal, ravasz, szürke szemekkel, kajla kis bajusszal és kócos, erősszálú őszes hajjal. Karjai feltűnően hosszúak, úgy látszott, mintha terhére lennének és szabadulni akarna tőlük. Szemközt vele egy miniszoknyás barna lány ül, beszélgetésük foszlányaiból hamarosan megtudom, hogy ápolónő. A lány kezében a Füles legújabb száma, és szemmel láthatóan igyekszik elmerülni a keresztrejtvény dzsungeljében. De Zorba elemében van, beszél hozzá, magyaráz neki, és hadonászik hosszú karjaival. Hogy miket mond, nem tudom, de a Füles lassan megpihen a lány vaskos térdein, és a lány szinte megbabonázottan figyeli a vele szemben- ülő férfi szavait. A vonat lassan elindul, mire felsóhajtok. Csakhogy már elhatároztatott. Ha menni kell, hát akkor gyerünk mihamarább, essünk túl a műtéten! A szombathelyi állomáson már messziről észrevettem sebész barátom szálas alakját, ahogy az utasok között kutatva engem keresett.- Érdekes - mondta, amikor kezet ráztunk annyi év után - magasabbnak képzeltelek. Illetve úgy élsz az emlékezetemben ... - helyesbített. - A sérvedet elhoztad?- Elhoztam - válaszoltam vidáman -, velem van, ne aggódj. Tiltakozásom ellenére elvette csomagjaimat és megindultunk a kijárat felé. Beszálltunk öreg Opel Rekordjába, aztán végigsuhantunk az estébe borult utcákon, majd odakanyarodtunk a város nemrég megnyílt étterme elé.- No, itt most megvacsorázunk - mondta barátom könnyedén, és kiszállt a kocsiból. Az étterem csodálatos volt. A távoli sarokban cigányzenekar szunyókált. Belépésünkre megmozdultak és pengetni kezdték zeneszerszámaikat. Lehet, hogy még korán 314
