Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - G. Bán Zsuzsa: Százholdon születtem
Talán két hónapja történt. A kislányomat vittem tanácsadásra, és amint vetkőz- tettem a pelenkázóasztalon, belecsimpaszkodott a mellette rúgkapáló kisgyerekbe. Amikor lefejtettem markoló kis kezét a másik dundi karjáról, megdöbbentem, menynyire hasonlított a gyerek Anikóra. Csak ezután pillantottam a fölötte álló fiatal- asszony arcára.- Szervusz, Zsuzsi . . . — mosolygott rám.- Anikó . . . Hirtelen nem jutott eszembe semmi, pedig annyi mindent szerettem volna kérdezni tőle. Kis szünet után szólaltam meg újra:- Te is ebbe a körzetbe tartozol? - kérdeztem. (Feleslegesen, hiszen azért volt itt, és nem máshol, a gyerekkel.) Bólogatott, nem szűnt meg a mosolygása.- Régen nem láttalak - mondta.- Sokszor eszembe jutottál - szégyelltem el magamat.- Mesélj! Hol dolgozol? Hol laksz? Sötétzöld lasztexnadrágban, fehér mohairpulóverben állt mellettem. A kislányon patyolat ingecskc.- A szövőgyárban dolgozom . . . mindjárt oda mentem iskola után. Három műszak, de elég jól keresek. Hogy szótlanul néztem rá, hozzátette még:- A szomszéd utcában lakom . . . társasházban. Valami meghatározhatatlan bűntudattól szabadultam meg ezen a napon. Eveken át nyomasztott, néha elfeledkeztem róla, aztán újra feltámadt, még erősebben. Hiszen olyan magárahagyatott volt, és úgy ragaszkodott hozzám gyerekkorában. Es én nem tartottam sokkal többnek egy szép kis öltöztetőbabánál. Ez alól nem ment fel ismerőseim akkori véleménye, sem az, hogy magam is gyerek voltam még. Ha valaki arra jár, nyomát sem találja már annak a régi településnek. Üj városrész emeletes házai magasodnak a víz fölé, lakói nem is tudnak talán, nem emlékeznek már a vályogkunyhókra.- Táncolede kis mandulka, dá, dá, dá . . . - énekelte a nagyapám, egy román medve- táncoltatótól hallotta valahol. Ennek a játéknak mindig örültem, mert erős kezei között úgy röpködtem fel-alá, mintha szárnyaim lennének. Gyerekkoromban én is azt hittem, hogy tudok repülni, ha nagyon akarok. A Gábor Áron utcában laktunk akkor. Eső után vízzel telt meg a ház előtt az árok, és papírhajókat úsztattunk rajta. Akkor még a „panvágli” sínek is ott voltak, napjában többször is végigzörgött rajta a kicsi tehervonat, a téglagyár felé. Képekre emlékszem abból az időből, amikor öcsém még meg sem született. Nyár volt, anyám kinyitotta reggel a szobánk mindkét ablakát, és szétrakta az ágyneműt szellőzni az ágyon. Ilyenkor visítottam örömömben, és félmutogattam a dunyha- és párnahalom tetejére, amíg anyám meg nem sajnált, és felültetett oda. A magasból, közel az ablakhoz, éppen az égre láttam. Olyan volt, mintha szállnék felfelé, lebegnék az ébredő nap fényétől ragyogó kékségben. Emlékszem, végtelenül boldog voltam. Estefelé kézen fogott anyám, és tejért mentünk egy szőllősi házhoz. Arrafelé olyan (kövek voltak egy sorban kirakva a házak lábánál, mint nálunk a konyhakő, fehér és szürke kőlapok. Az asszony telemerte a kannát és anyámra mosolygott, aki nehézkesen indult vele kifelé, nagyon kövér volt már. Énnekem meg a kezembe nyomott valaki egy nagy cső tejeskukoricát, akkora volt, hogy alig bírtam egy kézben tartani. Rágcsáltam az édes 258
